Rázós és húzós négy napon vagyunk túl. Azaz tulajdonképpen csak négy nappal több telt el a kapcsolatunkból, négy olyan nap, melyek esszenciálisan képezték le kettőnk dolgát. Ám ennek az apró kis bejegyzésnek nem is ez a témája, és még csak nem is a kivirágzó, majd szárba szökkenő probléma természete, avagy kiváltó oka. Mindezekről írok, ír, írunk később (avagy már írtunk régebben, avagy bizonyosan fogunk írni...)

Ami más volt, az a feloldás utáni órák. A rettenetes hőségben muszáj volt a végletekig kizsigerelt, kiszáradt és mentálisan-fizikailag száz százalékban igénybe vett Max-ot lemosdatni, megitatni, és pár percre a teraszon levegőztetni. Üres fejjel, bambán ült egy kicsit, azután három perccel a lefekvés után álomba is merült. Ma pedig arra ébredt, hogy a szokásostól eltérően nagyon is pontosan emlékszik az álom vezérmotívumaira. Két dolog volt fontos: két olyan dolog, ami a való életben is lényeges, döntésre váró, életet meghatározó szituáció. Az egyik egy utazás, külhonba, Maxina nélkül, hosszú időre. A másik pedig az esetleges harmadik, akinek a megismerése szükségszerűen véget is vet majd kettőnk kapcsolatának. (mármint az én harmadikom - mert Maxinának is van ilyenje: az igazi, a megfelelő, a rendes férfi...) 

No, és akkor most jöhet a dráma: az én álombéli harmadikomat, akit még házastársul is el kívántam venni, ott a távoli országban, őt úgy hívták: Zoltán. Általános iskolai osztálytársam arcát-nevét vette fel a Rém, életem fő problémájának a megtestesítője.

Fasza, mi? Most aztán kell egy pár nap, amíg kielemzem, szembenézek, feldolgozok. Kell, nagyon kell az agykontroll. És mennyire örülnék, ha létezne módszer, amit mondjuk úgy hívnak, Lélekkontroll...

Ami így néz ki: ül a vízparton (szimbolikusan), nézi a fodrozódó vizet, botja lóg (szimbolikusan is), és türelmesen vár.

Közben meg gondolkodik, hogy vajon az elmúlt kb. 24-48 órában mit követhetett el, mi megbocsáthatatlant, mi olyat, amit nem lehet elmondani?

Gondolkodás közben meg eszébe jut, hogy egyfelől lehetne könnyű is, másfelől viszont nagyjából tudjuk, miért nehéz?

... és eszébe jutnak azok a minapi vicces mondatok is, amelyeket A., az új, a végre jó! terapeuta mondott Maxinának - és amiket ő vigyázatlanul elmesélt Maxnak. 

Van Remény. Mindig. És persze együtt, kéz a kézben járkálnak ők hárman, a Hittel és a Szeretettel...

(Bocs, de ezt nem lehetett kihagyni! :P )

kicsit morfondíroztam, illik-e rugdosódni kicsit ebbe a fene-nagy idillbe, amiben mostanában leledzünk, de pár másodperc után úgy döntöttem, hogy:

de!

hehe
(miután maximiljen is imád csipkelődni, nekem meg lételemem az állandó feszkó, hát uccu!)

szóval hétvégén a főzdefeszten, kicsikét eldumálgattunk az alanti bejegyzésével kapcsolatban, úgymint:

mit is jelent az drágám, hogy: érik a vetés?? he?!

erre max kifejtette, hogy én jelenleg a senki földjén bódorgok, mint gyökér-, talaj- és egyébvesztett egyén, aki már elhagyta a csupa szomorúság és kilátástalanság földjét, viszont még nem ért át a napsütéses oldalra, s itten hosszan emlegette feldmárt, meg istentudja kiket, mer idézetek és emlegetések nélkül nem zajolhat közöttünk le egy párbeszéd se.......

ahham.....mondtam én (és szokás szerint egy rohadt idevágó idézet se jutott nekem eszembe, mer agyam, mint a szita idézet ügyben) elgondolkodva, és rögvest támadásba is lendültem. 

de te ezek szerint már rég átértél a boldogság és bölcsesség földjére, ahol a feltétlen szeretet az úr. mikor is???

max mondja is. sok éve már.

ahhham...(ismételtem újra magam egy pohár meggyes sör után, mondhatnám, de nem mondom, mert egy pohár sör előtt is pont ennyire vagyok fennkölten szóló és mélyértelmű....) morfondírozok hát tovább.

akkor miért is vagy te olyan rossz véleménnyel a benned élő geci maxról, miközben már évek óta egy gandhi vagy az ő gyógyító faszával; és miért is választasz állandójan magadnak buta, ámde tehén kinézetű egyedeket, akikkel nem kell semmilyen lécet megugranod, éppen csak átgyalogolni felette, anélkül, hogy a kicsi lábadat megemelintenéd??? he? az összes nőd eddig, akikkel szexcseteltél, vagy bármit is akartál kezdeni, hát, hogyismondjamcsak édes-drágám....nem nézném meg őket, ha szembejönnének velem az utcán. és még finoman is fogalmaztam! 

khm. mondja max kicsikét köszörülvén az ő torkocskáját, majd holmi párosításokat, meg testtömegindexeket emleget.....

erre kibe futunk bele kisvártatva? a tavalyi drámai hősnőbe......nah!!!! anyám! mondtam is dezsőnek, kár, hogy nem akkor szemrevételeztem a nőt, nem kellett volna párterápiára járni. 

már otthon, kiheverve a stresszt és max mentegetőzését - két éve iszti-biszti nem így nézett ki....de egy éve történt a nagy találkozás, mondom én. de akkor kabátban volt, mondja ő. - hazaérve éktelenül elkezd röhögni. 

mosmivan???

ja, csak elképzeltem, ha bejön a hármas, te ott ülsz egy fotelban (max álmainak netovábbja, oh!!!), hogy lemozizzad hogyan dugom a csajt én meg ránézek az arcodra és konkrétan nem tudok csinálni semmit se.....

és akkor, ott, abban a pillanatban, sajnáltam, hogy nem volt ilyen hármas........megérdemelte volna a pillanatot minden szereplő! :D

/kicsit - vagy nem is kicsit? - apokrif be- és megjegyzés/

Maxina* saját bevallása szerint az elmúlt héten kétszer csinált hülyét magábaól. Ki vagyok én, hogy ezzel vitába szálljak? Még ha valóban én lennék Gandhi (és Jézuskrisztus, Teráz anya, Loyolai Szt. Ignác és minden létező, már elhunyt szeretetlovagok és lovaginák) reinkarnációja, akkor sem venném a bátorságot, hogy magyarázzam, leírjam, analizáljam, és/vagy pláne korrigáljam a Szeretett Lény saját érzéseit. Csak mosolygok, meg somolygok, derűsen, ahogyan szoktam az utóbbi időben. És persze nagyon is örülök, belül. Azért, mert érik, érni látszik a "vetés". Persze nagyképű műmájerkodás erről beszélni, nem is részletezném túlságosan. Annyit a magam védelmében elmondanék azért, hogy állítólag Gandhi sem volt szent, már ami a test örömeit illeti. Amivel csak annyit mondanék, tisztelettel: egy szexmániás, perverz állat is beszélhet a szeretetről. Legfeljebb nehezebb dolga van, mint a fentebb felsorolt jeles személyiségeknek...

A lényeg tehát csak  annyi: örülök, árad bennem a szeretet és az öröm, a hallelujázás, nagyjából úgy, mint az utóbbi hónapokban beiktatott pár napos szüneteink után, a találkozások idején szokott és szokik áramolni a vér a barlangos testeim felé. (Ahol annyira jól érzi magát, a dohányzás ellenére, hogy sokszor meglepően hosszú időket képes eltölteni, hogy aztán mint egy behúzott drogos, meglepően kis idő elteltével már vissza is kívánkozzék. De ez megint egy másik poszt témaja lehetne. Meg lesz is.) 

Felmerül persze egy óráási kérdés: áthathatja-e a feltétel nélküli szeretet azt, aki még a létezését is elutasítja a jelenségnek? Az álló faszú Gandhi-pótlék Max válasza erre csak annyi: ki nem szarja le? Nem indokolni és magyarázni kell a jelenséget, hanem élvezni.

Úgyhogy most megyek is, élvezni. Hamarosan közös vasárnapi étkezés, ölelkezés, élés...

* már nem sokáig nevezem így őt. Hamarosan áttérek a Csöcsibaba névre - hogy miért, azt majd máskor, egy derűs, ámde csípős posztban, a szokásos önelemzés-önmarcangolás mellett jó adag komolysággal elemezve a történéseket. Történéseinket... és "válaszainkat". 

bevezetésként annyi: nem hiszek a zigaziban. sohasem hittem és sohasem fogok. a lehetőségekben hiszek. és a "csak" pillanatában. hogy ez létezik. 

ja? régen ebben sem hittem. de rájöttem, hogy van és enélkül nem lehet.....

-Én egy nyomorék vagyok. – mondta K.

Szokásunkkal ellentétben éppen autóval mentünk bele a nagy semmibe. Talán a fizikai gyorsulás késztette eme megnyilatkozásra.

- Lelki nyomorék. – tette hozzá, a biztonság kedvéért.

Általában jól vezetek. Simán tudok vezetés közben beszélgetni, enni, inni, telefonálni.... mindezt egyszerre. Most azonban majdnem belefutottam az előttem haladó autó hátuljába, mert az szemét módon megállt a tilos jelzésnél, amit én egyszerűen nem vettem észre a dühtől. A vörös köd hirtelen borította el az agyamat, így esélyem sem volt arra, hogy jó szokásom szerint kontrolláljam az indulataimat.

- Nem érdekel! – üvöltöttem magamból kikelve.

- Nem érdekel, hogy mit gondolsz magadról te idióta! – visítottam tovább.

- Szeretlek téged, és fizikai fájdalmat okoz számomra, ha így beszélsz magadról! Ezért aztán az én jelenlétemben ne merészeld magad még egyszer így nevezni!

Szerencsére a lámpa zöldre váltott, így az előttem álló autó sofőrje visszavonta abbéli szándékát, hogy kiszálljon szeretett járművéből és kérdőre vonjon a vészfékezést és kocsijának veszélyeztetését illetően. Mondom: szerencsére, mert amúgy sem élte volna túl az incidenst: K helyett simán őt fojtottam volna meg.

- Fontos vagy nekem bármit teszel és mondasz is. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. Szeretem az elálló füleidet, az idétlen vihogásodat, az esetlen téblábolásaidat, a nyomoronc ruháidat és imádom a hajadat, függetlenül attól, hogy kibontod, vagy hátul összefogod. (Na, jó! Kibontva jobban szeretem!) Szeretem az eszedet, még akkor is, ha gyakran önmagad ellen fordítod! – kiabáltam magamból kikelve.

Hosszú, dermedt csend után K végül kinyögte:

- Én nem akartam soha, senkinek fontos lenni........

Édes istenem! Mi az, hogy nem??!!! Hát mi akart lenni? Mellőzött?? Nem szeretett??? Lehet egy embernek ez a vágya?!

Különben sem érti még most sem, mi a nyavalyáért fontos ő nekem?! – folytatta immár ő is belemelegedve a vitába.

- Hogy-hogy miért?! Hát, CSAK! – válaszoltam nagyon értetlenül.

(Van egy pillanat, amikor megpillantod a másikat. Nem is egy pillanat, pár másodperc az okosok szerint. Ez alatt a pár másodperc alatt eldől, hogy az a másik mennyire válhat számodra fontossá. Vonzódni fogsz hozzá, vagy ellenszenves lesz, esetleg közömbös. Pár másodperc, ami alatt sokat magyarázgatott (de máig sem világos, pontosan milyen) folyamatok indulnak el, sőt le is zárulnak; s valahol az agyad, a szíved, a lelked mélyén már kész a döntés: az a másik életed meghatározó, vagy mellékszereplője lesz-e. Ez a 'CSAK' pillanata. Idő kell hozzá, hogy ez a teljesen tudattalan és automatikus döntés tudatosuljon. Akkor azután megkezdődik a magyarázgatás: azért szeretem, mert....., azért utálom, mert....

De ez már mind csakis a döntő pillanat, a CSAK igazolása. Mint amikor meglátod álmaid ruháját a kirakatban. Nincs rá pénzed, mégis berohansz és megvásárolod. Azután vehemensen magyarázgatod magadnak és mindenki másnak is, hogy milyen praktikus, majdnem minden alkalomra hordható, különben is éppen illik a hupilila körömcipődhöz.....

De a lényegen semmit nem változtat. Nem kell indok. Nem kell magyarázgatás. Csak van. Mert lennie kell. CSAK.

Ez a pillanat az, amely azután megbújva az idő és a problémák tengerében mindig állandó marad. Mindig ott lesz, s bármi történik is, időről-időre a felszínre bukkan mutatva, hogy létezik. Ehhez nyúlhatunk vissza, ha már úgy érezzük minden elveszett: menthetetlenül eltávolodtunk egymástól és idegen aki mellettünk él.)

Ha van ilyen pillanat.....

- Nem tanította meg neked az anyukád, hogy nem azért szeretünk valakit, mert okos, mert szép, jól hegedül, vagy kiválóan sportol?! Hanem csak úgy. CSAK! Akkor is, ha idióta, akkor is, ha hibázik. Akkor is, ha............ És mellette állunk. És védjük. ÉS RENDÜLETLENÜL ÉS KITARTÓAN SZERETJÜK!

-Engem sohasem szerettek így! – suttogta K, mintha megaláztam volna.

Engem se - mondtam volna szívem szerint, de inkább hallgattam. Arra vágytam, hogy magától mondja ki: ő is így szeret engem.

De nem mondta.

ui.: évekkel később, tegnapelőtt este..... max mondta. :)

Tele a fülem bogarakkal. A vasárnapi kiruccanáson kerültek bele, az uszodában és a szaunában. Két napja teszek-veszek, és közben a bogárkák csiklandják a fülemet, virtuálisan bemászva az agyamig, annak is a legMaxosabb részéig.

Ha én (szingliMax) lennék, vajon mi volna jobb terep az ismerkedésre, mint az uszoda-szauna? Hiszen egészséges tevékenység, amely közben a férfiember teljes fedésben és legálisan legeltetheti a szemeit az ellenkező nemű lények fürdőruhás bemutatóján. Megfelelő testi jellemzők esetén pedig ott a szauna, mint intim tér. Ismerkedésre és kezdeményezésre tökéletesen alkalmas. Legalábbis számomra feltétlenül alkalmasabb, mint egy zajos zenés-táncos szórakozóhely, ahol a nem túl ügyes férfiember ki van téve a táncolás nevű jelenség kötelező művelésének. Vagy mint egy bár, ahol az alkoholos befolyásoltság mindkét fél részéről jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan hibákat okozhat. Nem beszélve minden egyéb terepről, beleértve utcát, parkot, közlekedési eszközt: a hozzáférés térben és időben korlátozott, a visszautasítás kockázata magas, a félreértések és a botrányok lehetősége ugyanígy.

És ha én (nő-Max) lennék? Hová mehetnék a swinger-klubokon kívül olyan helyre, ahol diszkréten és kötetlenül ismerkedhetnék? Nem nagyon jut eszembe más hely, ami ennyire alkalmas volna, alkalmasabb talán még a swingernél is - hiszen bár lehetséges nemet mondani ott is, ámde egyrészt a sok és gyakori "nem!" óhatatlanul kudarcélmény, másrészt amikor célközönség van jelen, kevésbé elviselhető az aktus nélküli alkalom. Egy uszoda-szauna kombinált vizit esetében azonban semmilyen kötöttség nincsen... van ellenben lehetőség a mustrálásra, az előzetes tájékozódásra, majd a diszkrét, ámde valamennyire intim közelségben való puhatolózásra, mindenfajta elköteleződés nélkül, szabadon. És ha az aznapi merítés éppen nulla is lenne, ön-megnyugtatásomra azért beseperhetem egyfelől a mindig jelen lévő férfi áhitatot és vágyat (élesebb esetben konkrét baszdühöt...), függetlenül attól, hogy nekem nem szimpatikus az áhító-ácsingózó hím, másfelől örülhetek az egyszerű testkarbantartás élményének. Hiszen feltétlenül jobb dolog úszással és szaunázással tölteni az időt, mint csokoládézabálás közbeni céltalan epekedéssel, vagy éppen tabulatúrakopogtatással a monitor előtt.

Ezek jutottak eszembe vasárnap. És az a furcsa, de nagyon jó érzés, hogy miközben efféléken gondolkodom, és ilyen szemüvegen át bámulom a nőket (meg a férfiakat is, persze!), milyen izgató és felemelő egyben Maxina társasága. Mert bizony mondom tinéktek, a férfiember farka a szokottnál is jobban keményedik, amikor néhány félresikerült ismerkedési kísérlet után az én párom az én forró fütykösömet simogatja a finn-félhomályban, miután nyugtázta a felé irányuló férfivágyakat.

Mindazonáltal és éppen ezért semmi kedvem a közeljövőben sem a nő-Max, sem pedig a szingliMax szerepekhez. Annál inkább vágyom a következő, rendes (ruhátlan) szaunaestre. Majdnem annyira, mint a jó időre és a nudista strand felhőtlen, cirógató és bizsergető délutánjaira.

"... demoralizált övezet,

szex, drogok és rock'n roll.

porból lettem, pórul jártam,

de még nem mondtam le magamról!..."

Olvastam, írtam, éltem az elmúlt napokban. Mondhatni: szokás szerint. Most pedig, hogy van pár "üres" percem, iderittyentek valami új vitaindítót, valami régi-saját gondolatot. Arról szól, a felületen, hogy miért nem drogoztam eddig és nem is fogok, soha. Függő emberként egyszerűsítve azt szoktam mondani: mert ismerem magam, tudom, hogyan működik a behúzó mechanizmus, és semmi kedvem elveszni, magamat elveszteni. Mélyebben azonban a tudatról, és a büszkeségről, az ember-ségről is szól ez az egész.

Nekem ha nem is mindent, de nagyon sokat jelent a tudat. Kell, hát persze, hogy kell más is. Érzelmek, néhol irracionális érzések, sejtések, borzongató bizonytalanságok, miszikus élmények, spiritualizmus, megasatöbbiegyébmás, igen. De azért az, amit soha nem adnék ki a kezeim közül, az az agyam, és annak tartalma. Mindaz, ami megkülönböztet az állatoktól. A múlt és a jövő. A tudatos múlt, benne a tudással, ismerettel, tapasztalattal, élménnyel, érzés-emlékekkel, "agyfotókkal". És a tudatos jövő: vágyakkal, eseményekkel, élethelyzetekkel, újabb agyfotók vázlataival. És amikor mindezt mondom, ne csak és ne kizárólag a jó dolgokra gondolj ám! Nem: a kedvenc mondásom szerint az Élet nem jó, az Élet nem szar, csak van. De milyen jó, hogy van! Elveszíteni pedig úgy lehet, ha tudatmódosítóhoz nyúlsz, és így mászol ki a szarkupac alól - vagy így ugrasz a mélybe a boldogsághegy tetejéről. Sem ez, sem az nem elegáns, nem emberi megoldás. Szerintem.

na, jól van kiccsákók, felbosszantottatok!!!

igen, igen, ti ketten!

szóval, hagyjuk már a farkakat, meg a véleményezést. beszéljünk inkább a baszásról. (ami végeredményben összefügg a farkakkal ugyebár, de csak nektek pasiknak....) itt annyit jegyeznék meg, hogy az extra kis méretű (kb. 10 centiméteres) és az extra nagy méretű (kb. 24 cm-es farkakkal) egyaránt nem tudok mit kezdeni. pontosabban, igen, de ez az a kezdés, ami nem érdekel. de miután eme farkak gazdái egyszer használatos alanyok voltak, így a problémával se kellett különösképpen foglalkoznom, így a lelkem se viselte meg, hogy dobtam őket. 

sokkal inkább érdekesebb a baszás, szeretetteljes baszás és szerelem közti különbség. 

a baszás: amikor már uszkve 3-4 hete nem szexeltem, nagyon szarul vagyok. vibrátor ide, vagy oda. szóval olyankor van a baszás. a kritériumok: minimális fizikai vonzalom, esetleg fél üveg vodka. stimt? 

szeretetteljes baszás: például az egyik volt szeretőm. édes egy cukipofa volt. aranyos, kellőképpen vonzó, bizonyos helyzetekben esetlen, bizonyos helyzetekben macsó. nem mellesleg a 10-es skálán 9,5-en nyalt. szóval kedveltem, mindamellett, hogy a szexben is ott volt. kefélni is jól tudott. olyan volt a személyisége is, hogy bármiről lehetett vele beszélgetni, érzékeny volt és nyitott. nem mellesleg nős. szóval vele éreztem ezt. szeretetteljes baszás. megbeszélte velem a házasságát, sokat beszéltünk arról, hogyan kerülhetnének közösebb nevezőre az asszonnyal. nem mellesleg megbeszélte velem a nőügyeit is. sokszor adtam neki tanácsokat és mindig nagy szeretettel, mert tényleg kedveltem. sokat röhögtünk és jól elvoltunk. szerettem, mint embert és ma is szeretem. EZ, AZ a szeretetteljes baszás, amiről ti beszéltek. 

szerelem: akivel én megosztom az életem, attól elvárom, hogy szenvedélyesen szeressen. én legyek a számára az egyetlen nő. kívánjon mindenek felett és mindenek előtt. ne legyen más vágya és kívánsága, mint én. majd azután, ha 3-4-5, esetleg 10 év múlva már olyan szeretetet érzek én is iránta, mint a fent említett szerető iránt, akkor majd ő is érezhet így. addig meg lesz szíves engem imádni. 

és slussz passz. 

különben mi az isten kínlódok én itten vele??? HE???? majd pont hülye leszek a napi nyűgöket viselni pár szeretetteljes baszás miatt, mikor megkaphatom egyébként is!!!!

mikor tarthatnám szeretőnek is. 

persze a többi szeretetteljes baszás mellett. 

ennyi. 

Kicsit Borgés Körkörös romokjára emlékeztethet ez a bejegyzés, ami egy hálószobatitok kapcsán íródik, mely poszt egy hozzászóláshoz kapcsolódik, mely hozzászólás kiváltója egy férjcserélős blogposzt. Ennyit az irodalomról, összefüggésekről, titkokról, jelekről, egybeesésekről és a "minden mindennel összefügg" misztikumáról. Esetleg a pillangó szárnyáról - mely kínai pillangó szárnyverdesésével hurrikánt okoz Kansasban, ugyebár... (miközben kalandozok elfelé a körkörös romok között, és máris a pinánál járok, ha már pillangós, ugye... de elég legyen már, tovább a fontosra!)

Elolvasva a fentieket, átgondolva sok mindent, kiegészítő és személyes jelleggel néhány szó kikívánkozik belőlem. Egyik része a cinkos bólogatás, a deja vu, a jé, hát ezt az érzést én ismerem fílingje. Az idegen érintés, a nem jobb, csak más kifinomult meghatározásai tetszenek, ahogyan tetszik W.H. úr magabiztos tudása a kívülálló és a MI kapcsán. MI MI vagyunk, ezen kívül senki nem jöhet a képbe, legalábbis komoly szerepet nem kaphat kettejük "házasélet" nevű drámájában. Max persze kicsit drasztikusabb, és ha már testiség, meg szex, akkor bizony felemlegeti a tényszerű, látható & tapintható különbséget is. Ami úgy néz ki minálunk, hogy Szerelmemtől elemelkedve (bizonyos emelkedett pillanatokban...) megállok, és verbálisan közlöm, amit mindketten látunk, érzünk. Hogy egyrészt az én átlagos farkam hol fél, hol egy egész centiméterrel hosszabb, mint úgy általában szokott, másrészt amikor hörögve hozzáveregetem Maxina valamilyen testrészéhez, bizony majdhogynem fájdalmat okozva tud ütni, kevély keménységében, harmadrészt pedig oldalra fordulva, gerincemet függőleges helyzetbe állítva igenis visszaterelem ezekben a pillanatokban az időt, személyes fasz-mutatós órámon a kamaszkori fél kettőig... néha egy óráig is...

Ami ezek után következik, az amolyan átmenet, afféle értem is, meg nem is, hiszem is, meg nem is, egyet is értek vele, meg nem is téma. Természetesen a farokméret, és annak jelentősége... mi más? Külön posztot érdemelne a téma, nem is egyet. És nem is csak egy oldalról való bemutatást: én bizony megosztanám a világgal párom véleményét is, no és minden olyan női véleményt, amelyik különbözik a mindenhol fellelhető két sablontól. Melyek, ugyebár így hangzanak: Igenis fontos a méret!, valamint Nem a méret a fontos...

Beszélnék én itt és most hitről, vallásról, cselekvésről és gondolatról, vétekről, bűnről és megbocsájtásról. Arról, hogy hogyan lopta el a vallás a (férfi)embertől a villendorfi Vénuszt, a vérségi kötelékekkel át- meg átszőtt biztonságos és meleg hordát, a pénisz-szobrocskáinkat és a tavaszi termékenységünnepeinket, a bacchanáliákat és az orgiákat - és kényszerítette ránk "cserébe" szerencsétlen Szűz Máriát, a cölibátust, a behatárolható családot, mint egyetlen elfogadható intézményt, persze szigorúan csak a nagy kezdőbetűs Isten, és a hasonlóan nagy kezdőbetűs, de tartalmában tisztázatlan Haza után...

Idő, hely és egyebek miatt azonban ugorjunk, és hadd mondjam el azt, amit bennem elindított az egész polémia. És amivel kívülről nézve valószínűleg nehéz, talán lehetetlen is lesz azonosulni. És nem is feltétlenül csak a pult innenső oldalán állóknak, nekünk, akarva-akaratlan, de efféle helyzetekben szinte mindig megmérettetett férfiaknak, de a nőknek is.

Ez az aspektus pedig minden fent már említett fogalom, jó és rossz dolog közös eredője és mozgatója. Igen: a szeretet. Az a valami, ami a szerelemnél, az elkötelezettségnél, a megszokásnál, a valóra vált álomnál és vágynál, a boldogulásnál, a kényelemnél, a békénél, és minden hasonló, többé-kevésbé magyarázható, némelykor mérhető, leírható, máskor elementáris, elragadó, elsöprő és ellenállhatatlan érzésnél is másabb, több. Ami igazán emberi, emberibb, mint a gondolkodás, az idő, különösen a jövő érzékelése, a következmény fogalmának ismerete. Szerintem, teszem hozzá rögtön, mintha előre félnék az olvasók példás "megmondásaitól", miszerint a szeretet más, félreértem, összekeverem, degradálom a fogalmat... És egyáltalán: hogyan jöhet a szeretet ide, a két-pasi-egy-nő-szex témához?! És ha már jön, mert én idekeverem, vajon nem vicces és hiteltelen az, hogy éppen egy olyan ember boronálná össze a szeretetet és a szexualitást, aki több, mint három évtizede ezeknek a fogalmaknak a szétválasztásától, az ebből eredő konfliktusoktól és a napi létezés súlyos, ambivalenciákkal terhelt mindennapjaitól szenved?

Lehetséges. Ámde amit mondanék, swifti szerény hozzászólásként, nagyon csendes, talán nem is igazi "vitaindítóként", az pusztán annyi: a szeretet felül áll minden faragott oltárképen, felül az emberi, írott és íratlan törvényeken, felül a (bármilyen) egyház által meghatározott parancsolatokon. Felül megszokáson, erkölcsön, tabun és szokásjogon. Mindezek nem karcolják meg jobban az emberben meglévő szeretet-érzést, mint az akár damaszkuszi acélból készült penge karcolja a tiszta gyémántot. Mert a szeretet mindezektől független, belülről jövő, határolhatatlan, adagolhatatlan, racionalizálhatatlan és kifogyhatatlan ős-valami. Nem mérlegel, nem gondolkodik, nem fáj, nem kérdez. Legfeljebb egy kérdést tűr meg, amennyiben egy másik emberről és a vele való szeretet-érzésről kérdezzük. Ez pedig annyi csak: jó-e neki az, ami az én szeretetem? Jobb-e az élete, attól, hogy szeretem, és ahogyan szeretem?

Nem tudom, érthető-e, követhető-e, és leginkább elfogadható-e a gondolatmenet. Bízom benne, hogy igen. Vagy ha elsőre nem is lesz tiszta, kanti logikájú szilárd és kikerülhetetlen axióma, de legalább bizonyos kérdéseket felvet majd belül mindenkiben, aki olvassa. (azon az evidens kérdésen felül, persze, hogy aki mindezt leírta, az vajon nooormális egyáltalán???).

És ha így van, így lesz, már megérte.

Köszönöm, hogy átgondoljátok. Akár azelőtt, akár azután, de akár éppen aközben is, hogy párotokkal kettesben, másik férfival/nővel hármasban, négyesben, ötösben, akárhogyan is, de örömöt szereztek magatoknak és másoknak.

ui: kurva büszke vagyok ám magamra, hogy ennyi sok írás közben végül sikerült elkerülnöm a magasztos szó használatát... ezért szerintem valami extra kényeztetést kellene kapjak az én drágámtól, hamarosan!

amiért hosszú idő után írok ide és amiért egyáltalán válaszolok, annak egyszerű oka van:

megleptél.

nem azzal, hogy (mint már oly sokszor együttélésünk alatt) kiderült ismét, hogy mintha két külön történetet élnénk meg. a cselekmény nagy vonalakban azonos, mégis, a tartalom egymásnak teljesen ellentmondó. 
emlékszel?
a párterápiának is ez volt az egyik nagy felismerése. 
miért csodálkozol hát ezen?
azt gondolom, hogy a konfliktusaink nagyon-nagy százaléka abból adódik, hogy nem értjük egymás történeteit. és arra pazarolunk hihetetlen mennyiségű időt és energiát, hogy magyarázzuk, mit, hogyan értünk mi magunk.
ami miatt mégis hatékonyan és katartikus végkifejlettel tudtak eddig lezárulni ezek az alkalmak, az azért volt, mert elérkezett mindig az a pillanat, amikor egyszer csak mintegy varázsütésre, villámcsapásszerűen képesek voltunk meglátni azt, amit a másik mond.
az ő történetét.
és onnantól már mindig minden egyszerű volt. mert amikor látjuk, hogy a másik min megy keresztül, amikor végre feltárul, hogyan érez, mit gondol ő, akkor már nem fontos magyarázni. akkor már csak elég elfogadni. elfogadni, hogy ő ilyen. hogy az, aki. és ebből fakadóan úgy reagál, ahogy. és akkor már nem bántó, nem fáj, amit tesz. mert van egy pillanat, amikor én vagyok te és te vagy én. 

ezek miatt a pillanatok miatt éri meg. 

az, hogy a konfliktusok szaporodtak az elmúlt időszakban, szintén nem meglepő. amit most csinálunk, mindkettőnkből kihozza azokat a félelmeket, frusztrációkat és aggodalmakat, amik az együttélésünk során mint egy búvópatak munkáltak és csak időnként bukkanhattak a felszínre. 
a mostani helyzet felnagyít mindent, így láthatóbbá tesz. ez jó. de nem könnyű. 
nem könnyű viselni, sem a sajátunkat, sem a másikét. 
mekkora a szakítószilárdságunk?
terhelhető-e még jobban a kettőnk kapcsolata?
kiállja-e a próbát?
sikerül-e az egyre szaporodó vészhelyzetekben időről-időre kitekinteni és meglátni a másik történetét, hogy azután jöjjön a megváltó felismerés és a szenvedélyes összeborulás?
egyre nehezebb. hiszen újra-és újra győznünk kell. 
de nem a másikon kell győzelmet aratnunk, hogy trófeaként a tetemére állva nagyobbnak láthassuk magunkat, hanem önmagunkon, a sötétebb, kishitűbb, félelmekkel, ürességgel és bizonytalansággal teli oldalunkon kell győznünk. 
mert csak így nyerhetünk. 

egy teljesebb, erősebb és tisztább ént, egy megértő és társ másikat, valamint egy valódi, szilárd kapcsolatot is. 

egyszóval: életet. 

érted-e már? elhiszed-e már, amit elmondtam az elmúlt hetekben oly sokszor:
nem ellened teszem, amit teszek. hanem önmagam ellen. azon részem ellen, akit nem szeretek magamban, aki kishitű, bizonytalan, frusztrált és tétova. aki rosszul működik. 
de valójában nem is ez a jó megfogalmazás. sokkal inkább ez:
azért a valakiért teszem, aki bennem van, aki képes, aki tud, aki bátor és erős. őt akarom segíteni, hogy ezekben a belső harcokban ő legyen a győztes. újra és újra. hogy legyen időm kitekinteni. újra és újra. hogy legyenek még pillanatok. sok pillanat. 

hogy miért is írom ezt? mivel is leptél meg?

azzal, hogy azt láttam ebből az írásból, hogy te is tudod:

nem könnyű. de már tudod, mi a tét. és bár nagyon is tudom, mik a félelmeid, most először látom, hogy félretéve a sérelmeidet, a saját félelmeidet, tudatosan kísérletet teszel rá, hogy kitekints önmagadból. 

és ez meghat. 

köszönöm. 

ui.: (mer nehogyasziddmá, hogy megúszod!!!)

természetesen szart se kértél bocsánatot, mert a sértettségedtől csak a pökhendiséged tud időnként nagyobb lenni! és a mondatod, akkor is baszott bunkó volt és természetesen úgy hangzott el, ahogy én emlékszem rá!! és természetesen kibaszottul bántó is. annak fényében, amit írtam, gondold csak át, az én történetemet, baba!!!

<3

ja, és lehetne könnyű is. de ki a picsának kell a könnyű????

na, nekem aztán tuti nem!

hehe