Rázós és húzós négy napon vagyunk túl. Azaz tulajdonképpen csak négy nappal több telt el a kapcsolatunkból, négy olyan nap, melyek esszenciálisan képezték le kettőnk dolgát. Ám ennek az apró kis bejegyzésnek nem is ez a témája, és még csak nem is a kivirágzó, majd szárba szökkenő probléma természete, avagy kiváltó oka. Mindezekről írok, ír, írunk később (avagy már írtunk régebben, avagy bizonyosan fogunk írni...)

Ami más volt, az a feloldás utáni órák. A rettenetes hőségben muszáj volt a végletekig kizsigerelt, kiszáradt és mentálisan-fizikailag száz százalékban igénybe vett Max-ot lemosdatni, megitatni, és pár percre a teraszon levegőztetni. Üres fejjel, bambán ült egy kicsit, azután három perccel a lefekvés után álomba is merült. Ma pedig arra ébredt, hogy a szokásostól eltérően nagyon is pontosan emlékszik az álom vezérmotívumaira. Két dolog volt fontos: két olyan dolog, ami a való életben is lényeges, döntésre váró, életet meghatározó szituáció. Az egyik egy utazás, külhonba, Maxina nélkül, hosszú időre. A másik pedig az esetleges harmadik, akinek a megismerése szükségszerűen véget is vet majd kettőnk kapcsolatának. (mármint az én harmadikom - mert Maxinának is van ilyenje: az igazi, a megfelelő, a rendes férfi...) 

No, és akkor most jöhet a dráma: az én álombéli harmadikomat, akit még házastársul is el kívántam venni, ott a távoli országban, őt úgy hívták: Zoltán. Általános iskolai osztálytársam arcát-nevét vette fel a Rém, életem fő problémájának a megtestesítője.

Fasza, mi? Most aztán kell egy pár nap, amíg kielemzem, szembenézek, feldolgozok. Kell, nagyon kell az agykontroll. És mennyire örülnék, ha létezne módszer, amit mondjuk úgy hívnak, Lélekkontroll...