amiért hosszú idő után írok ide és amiért egyáltalán válaszolok, annak egyszerű oka van:

megleptél.

nem azzal, hogy (mint már oly sokszor együttélésünk alatt) kiderült ismét, hogy mintha két külön történetet élnénk meg. a cselekmény nagy vonalakban azonos, mégis, a tartalom egymásnak teljesen ellentmondó. 
emlékszel?
a párterápiának is ez volt az egyik nagy felismerése. 
miért csodálkozol hát ezen?
azt gondolom, hogy a konfliktusaink nagyon-nagy százaléka abból adódik, hogy nem értjük egymás történeteit. és arra pazarolunk hihetetlen mennyiségű időt és energiát, hogy magyarázzuk, mit, hogyan értünk mi magunk.
ami miatt mégis hatékonyan és katartikus végkifejlettel tudtak eddig lezárulni ezek az alkalmak, az azért volt, mert elérkezett mindig az a pillanat, amikor egyszer csak mintegy varázsütésre, villámcsapásszerűen képesek voltunk meglátni azt, amit a másik mond.
az ő történetét.
és onnantól már mindig minden egyszerű volt. mert amikor látjuk, hogy a másik min megy keresztül, amikor végre feltárul, hogyan érez, mit gondol ő, akkor már nem fontos magyarázni. akkor már csak elég elfogadni. elfogadni, hogy ő ilyen. hogy az, aki. és ebből fakadóan úgy reagál, ahogy. és akkor már nem bántó, nem fáj, amit tesz. mert van egy pillanat, amikor én vagyok te és te vagy én. 

ezek miatt a pillanatok miatt éri meg. 

az, hogy a konfliktusok szaporodtak az elmúlt időszakban, szintén nem meglepő. amit most csinálunk, mindkettőnkből kihozza azokat a félelmeket, frusztrációkat és aggodalmakat, amik az együttélésünk során mint egy búvópatak munkáltak és csak időnként bukkanhattak a felszínre. 
a mostani helyzet felnagyít mindent, így láthatóbbá tesz. ez jó. de nem könnyű. 
nem könnyű viselni, sem a sajátunkat, sem a másikét. 
mekkora a szakítószilárdságunk?
terhelhető-e még jobban a kettőnk kapcsolata?
kiállja-e a próbát?
sikerül-e az egyre szaporodó vészhelyzetekben időről-időre kitekinteni és meglátni a másik történetét, hogy azután jöjjön a megváltó felismerés és a szenvedélyes összeborulás?
egyre nehezebb. hiszen újra-és újra győznünk kell. 
de nem a másikon kell győzelmet aratnunk, hogy trófeaként a tetemére állva nagyobbnak láthassuk magunkat, hanem önmagunkon, a sötétebb, kishitűbb, félelmekkel, ürességgel és bizonytalansággal teli oldalunkon kell győznünk. 
mert csak így nyerhetünk. 

egy teljesebb, erősebb és tisztább ént, egy megértő és társ másikat, valamint egy valódi, szilárd kapcsolatot is. 

egyszóval: életet. 

érted-e már? elhiszed-e már, amit elmondtam az elmúlt hetekben oly sokszor:
nem ellened teszem, amit teszek. hanem önmagam ellen. azon részem ellen, akit nem szeretek magamban, aki kishitű, bizonytalan, frusztrált és tétova. aki rosszul működik. 
de valójában nem is ez a jó megfogalmazás. sokkal inkább ez:
azért a valakiért teszem, aki bennem van, aki képes, aki tud, aki bátor és erős. őt akarom segíteni, hogy ezekben a belső harcokban ő legyen a győztes. újra és újra. hogy legyen időm kitekinteni. újra és újra. hogy legyenek még pillanatok. sok pillanat. 

hogy miért is írom ezt? mivel is leptél meg?

azzal, hogy azt láttam ebből az írásból, hogy te is tudod:

nem könnyű. de már tudod, mi a tét. és bár nagyon is tudom, mik a félelmeid, most először látom, hogy félretéve a sérelmeidet, a saját félelmeidet, tudatosan kísérletet teszel rá, hogy kitekints önmagadból. 

és ez meghat. 

köszönöm. 

ui.: (mer nehogyasziddmá, hogy megúszod!!!)

természetesen szart se kértél bocsánatot, mert a sértettségedtől csak a pökhendiséged tud időnként nagyobb lenni! és a mondatod, akkor is baszott bunkó volt és természetesen úgy hangzott el, ahogy én emlékszem rá!! és természetesen kibaszottul bántó is. annak fényében, amit írtam, gondold csak át, az én történetemet, baba!!!

<3

ja, és lehetne könnyű is. de ki a picsának kell a könnyű????

na, nekem aztán tuti nem!

hehe