Mikor lehetne könnyű is? Elhatározom, hogy derűsen, mosolyogva élem az életet. Hetek óta így van, és megy is, mint a biciklizés: ösztönös egyensúlyérzék + néhány tanult fizikai szabály = maga(m)biztos haladás. Aztán előfordul, hogy visszaesem, és észre sem veszem: vasárnap "szar napot" okoz, hogy olvasok, magamban gondolkodom, elmélyedek, felismerek, problémát keresek, megoldással, jövőképpel. Mindezt a teraszon, ahol nincsen TV, számítógép, csak viszonylagos csend és nyugalom.
Maxina meg szorong. Mert azt gondolja, nem jó nekem valami. És ez a valami csakis ő lehet. Unalmas. Aszexuális. Mittudomén... Estére végre megkérdezi, én megdöbbenek, elmondom, hogy pusztán gondolkodom, gyötrődöm, és dolgozom magamon. Megnyugszik, pont akkor, amikor én teljesen elbizonytalanodom. Átveszem a szorongását, és viszem magammal hétfőn. Távol vagyok, majd csak szerdán találkozunk, addig nem látom, nem érintem, írásban, mailben, cseten, telefonon kommunikálunk. Ami egyrészt nekem gyötrelem, mert nem látjuk egymás arcát, mimikáját, elvesznek a hangsúlyok, a metakommunikáció. És ez az én paraszt, érzéketlen, "sanyis-humorú" szövegemmel eleve nagyon gáz. Ha még hozzáadódik az ő stílusa (jobb pillanataiban deduktív Durca Kisasszony, kevésbé jó pillanataiban mentális Rambó... helyesebben Rambóné Nagyasszony), akkor általában egy fél mondat elég, hogy kész legyen a baj.
A hétfő este gyanús: én még javában szorongok, hiszen nemrég jutottunk el oda, hogy Maxban semmi sincsen, csak a szexuális túlfűtöttség, egyébként egy értéktelen, selejtes "férfi", aki hihetetlen módon bassza el a saját életét. És ezt Maxina nem óhajtja végignézni. Egyfelől ezért is jó a hétköznapi távolságtartás - másfelől meg azért, mert a szex utáni igénye nem vezeti félre, nem téríti le az útról, amire hónapokkal ezelőtt rálépett. Ha vagyok, és ha van szex, az jó. Ha nem vagyok, és van szex, az is jó. (és a legdurvább: ha vagyok, és nincs szex, az is jó: tökéletesen illeszkedik a "nem izgatlak, nem kívánsz engem, távolodunk, talán így helyes, derüljön csak ki, hogy a szexen kívül semmi sem köt hozzám" világképébe. Borzasztó.) És ebben az állapotban előbb helyrerak, telefonon keresztül, aztán közli, hogy maga sem tudja, miért, de hiányzom, jobban, mint az elmúlt hetekben bármikor. És szeret. Minden jóra fordulni látszik, újra, sokadszor. Vagy nem is jóra fordulni látszik, inkább úgy mondanám: egy újabb zavaró réteget hántunk le a kapcsolatunkról, és jutunk közelebb a valódi érzéshez, ami összetart. (gondolom és hiszem naivan én)
A tegnap este azután meghozza a "régen várt" gyümölcsöt. Mondok egy mondatot a kurva telefonba, ő azonnal félreérti, leteszi. Hívom újra, elmondom, megkérdezem. Megdöbbenek, bocsánatot kérek, befejezem a gondolatot. Már hiába. Az elképzelés beleette magát az agyába, indul a mókuskerék. Újabb telefonlerakás, aztán SMS-ek, szakítás, megalázás, szépen sorban minden régi sérelem előkerül, a reggeli levél idejére már ugyanott tartunk (tartunk? Én is? Tényleg így látszom a szemében - vagy csak leckéztet és visszaaláz? Reménykedem, hogy az utóbbi...), ahol tartani szoktunk. A parton, ami szakad.
Régebben kéthavonta - újabban hetente kétszer. Régebben szenvedélyesen, viharosan, őszintén - újabban ugyanígy, plussz bölcsebben, érettebben, kíméletlenebbül és végzetszerűbben. Szerintem haladunk. Együtt. Maxina szerint is haladunk - de a távolodás felé. Rákérdeztem nagyjából száznegyvenhatszor az elmúlt két hónapban: visszaesés, szégyen-e a pillanat, amikor szeret, amikor hiányzom, amikor örül magunknak? Száznegyvenhatszor válaszolta azt, hogy dehogy! És száznegyvenhatszor hittem el, hosszabb-rövidebb időre.
Miért ilyen nehéz? Talán ha tudnám, hol van a traumám, amivel nem tudok szembenézni. Talán ha nem hinnék ennyire abban, hogy van értelmünk, együtt, nekünk ketten. Talán ha feladnám (amit Maxina szerint még el sem kezdtem...) a harcot, és teljesíteném a "szokásos köreimet": visszabújnék a biztonságos szarember vagyok, nem érdemlek meg egy ilyen nőt, nem érdemlek kapcsolatot, éljek csak geci módon, az való nekem, élvezzem a szexet, dagonyázzak és röfögjek, érzelmek, okoskodás, meghittség és szeretet nélkül, kapcsolat helyett élvezeteket halmozva...sémámba. Valahogy úgy, ahogyan Maxina bújhat vissza a jó nő vagyok, tudok szeretni, nem az én hibám, hogy az Igazi Szerelmem elhagyott anno, megmutatom, hogy igenis nem kell kompromisszumot kötnöm senkivel, semmiért, bárkit bármikor kidobhatok, behelyettesíthetek, mindig jön új, és mindig jobb lesz az új - nő-macsó szerepébe.
Nehéz, nem is nehéz, könnyű, túl könnyű. Lehetetlen, kilátástalan. Megérthetetlen, átérezhetetlen. Félreérthető, félreértett. Szándékos és szándéktalan megalázás, sérelmi politizálás, játszmázás, megdöbbenés és szenvedélyes felismerések. Bizalom, idő, jövő, bizonytalanság, ígéret, cél, változás, őszinteség, ismeretlen. Hónapok óta ezek a szavak, jelenségek, történések és jelzők uralnak minket. Mondanám, hogy "elegem van". De ha ez az ára, a költsége az Élésünknek, akkor nem mondom, hogy elég. Vagy sok. Pláne, hogy túl sok. Nincs ilyen. Ha kell valami, ha vágyom valamire, akkor azt ki kell fizetnem. Ha nincs rá pénzem, összeszedem. (még hitelt is vehetek fel - már ha hitelképes vagyok...).
Időbe telik? igen. Nehéz? igen. Nem éri meg? Én tudom, hogy nekem megéri. A többi pedig az a két szó, amit a ma reggeli születésnapi köszöntő levélven már vagy fél tucatszor leírtam: "nem számít"
Boldog Születésnapot, és boldog utána való hétköznapokat, Maxina!
<3