"... demoralizált övezet,
szex, drogok és rock'n roll.
porból lettem, pórul jártam,
de még nem mondtam le magamról!..."
Olvastam, írtam, éltem az elmúlt napokban. Mondhatni: szokás szerint. Most pedig, hogy van pár "üres" percem, iderittyentek valami új vitaindítót, valami régi-saját gondolatot. Arról szól, a felületen, hogy miért nem drogoztam eddig és nem is fogok, soha. Függő emberként egyszerűsítve azt szoktam mondani: mert ismerem magam, tudom, hogyan működik a behúzó mechanizmus, és semmi kedvem elveszni, magamat elveszteni. Mélyebben azonban a tudatról, és a büszkeségről, az ember-ségről is szól ez az egész.
Nekem ha nem is mindent, de nagyon sokat jelent a tudat. Kell, hát persze, hogy kell más is. Érzelmek, néhol irracionális érzések, sejtések, borzongató bizonytalanságok, miszikus élmények, spiritualizmus, megasatöbbiegyébmás, igen. De azért az, amit soha nem adnék ki a kezeim közül, az az agyam, és annak tartalma. Mindaz, ami megkülönböztet az állatoktól. A múlt és a jövő. A tudatos múlt, benne a tudással, ismerettel, tapasztalattal, élménnyel, érzés-emlékekkel, "agyfotókkal". És a tudatos jövő: vágyakkal, eseményekkel, élethelyzetekkel, újabb agyfotók vázlataival. És amikor mindezt mondom, ne csak és ne kizárólag a jó dolgokra gondolj ám! Nem: a kedvenc mondásom szerint az Élet nem jó, az Élet nem szar, csak van. De milyen jó, hogy van! Elveszíteni pedig úgy lehet, ha tudatmódosítóhoz nyúlsz, és így mászol ki a szarkupac alól - vagy így ugrasz a mélybe a boldogsághegy tetejéről. Sem ez, sem az nem elegáns, nem emberi megoldás. Szerintem.
