bevezetésként annyi: nem hiszek a zigaziban. sohasem hittem és sohasem fogok. a lehetőségekben hiszek. és a "csak" pillanatában. hogy ez létezik. 

ja? régen ebben sem hittem. de rájöttem, hogy van és enélkül nem lehet.....

-Én egy nyomorék vagyok. – mondta K.

Szokásunkkal ellentétben éppen autóval mentünk bele a nagy semmibe. Talán a fizikai gyorsulás késztette eme megnyilatkozásra.

- Lelki nyomorék. – tette hozzá, a biztonság kedvéért.

Általában jól vezetek. Simán tudok vezetés közben beszélgetni, enni, inni, telefonálni.... mindezt egyszerre. Most azonban majdnem belefutottam az előttem haladó autó hátuljába, mert az szemét módon megállt a tilos jelzésnél, amit én egyszerűen nem vettem észre a dühtől. A vörös köd hirtelen borította el az agyamat, így esélyem sem volt arra, hogy jó szokásom szerint kontrolláljam az indulataimat.

- Nem érdekel! – üvöltöttem magamból kikelve.

- Nem érdekel, hogy mit gondolsz magadról te idióta! – visítottam tovább.

- Szeretlek téged, és fizikai fájdalmat okoz számomra, ha így beszélsz magadról! Ezért aztán az én jelenlétemben ne merészeld magad még egyszer így nevezni!

Szerencsére a lámpa zöldre váltott, így az előttem álló autó sofőrje visszavonta abbéli szándékát, hogy kiszálljon szeretett járművéből és kérdőre vonjon a vészfékezést és kocsijának veszélyeztetését illetően. Mondom: szerencsére, mert amúgy sem élte volna túl az incidenst: K helyett simán őt fojtottam volna meg.

- Fontos vagy nekem bármit teszel és mondasz is. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. Szeretem az elálló füleidet, az idétlen vihogásodat, az esetlen téblábolásaidat, a nyomoronc ruháidat és imádom a hajadat, függetlenül attól, hogy kibontod, vagy hátul összefogod. (Na, jó! Kibontva jobban szeretem!) Szeretem az eszedet, még akkor is, ha gyakran önmagad ellen fordítod! – kiabáltam magamból kikelve.

Hosszú, dermedt csend után K végül kinyögte:

- Én nem akartam soha, senkinek fontos lenni........

Édes istenem! Mi az, hogy nem??!!! Hát mi akart lenni? Mellőzött?? Nem szeretett??? Lehet egy embernek ez a vágya?!

Különben sem érti még most sem, mi a nyavalyáért fontos ő nekem?! – folytatta immár ő is belemelegedve a vitába.

- Hogy-hogy miért?! Hát, CSAK! – válaszoltam nagyon értetlenül.

(Van egy pillanat, amikor megpillantod a másikat. Nem is egy pillanat, pár másodperc az okosok szerint. Ez alatt a pár másodperc alatt eldől, hogy az a másik mennyire válhat számodra fontossá. Vonzódni fogsz hozzá, vagy ellenszenves lesz, esetleg közömbös. Pár másodperc, ami alatt sokat magyarázgatott (de máig sem világos, pontosan milyen) folyamatok indulnak el, sőt le is zárulnak; s valahol az agyad, a szíved, a lelked mélyén már kész a döntés: az a másik életed meghatározó, vagy mellékszereplője lesz-e. Ez a 'CSAK' pillanata. Idő kell hozzá, hogy ez a teljesen tudattalan és automatikus döntés tudatosuljon. Akkor azután megkezdődik a magyarázgatás: azért szeretem, mert....., azért utálom, mert....

De ez már mind csakis a döntő pillanat, a CSAK igazolása. Mint amikor meglátod álmaid ruháját a kirakatban. Nincs rá pénzed, mégis berohansz és megvásárolod. Azután vehemensen magyarázgatod magadnak és mindenki másnak is, hogy milyen praktikus, majdnem minden alkalomra hordható, különben is éppen illik a hupilila körömcipődhöz.....

De a lényegen semmit nem változtat. Nem kell indok. Nem kell magyarázgatás. Csak van. Mert lennie kell. CSAK.

Ez a pillanat az, amely azután megbújva az idő és a problémák tengerében mindig állandó marad. Mindig ott lesz, s bármi történik is, időről-időre a felszínre bukkan mutatva, hogy létezik. Ehhez nyúlhatunk vissza, ha már úgy érezzük minden elveszett: menthetetlenül eltávolodtunk egymástól és idegen aki mellettünk él.)

Ha van ilyen pillanat.....

- Nem tanította meg neked az anyukád, hogy nem azért szeretünk valakit, mert okos, mert szép, jól hegedül, vagy kiválóan sportol?! Hanem csak úgy. CSAK! Akkor is, ha idióta, akkor is, ha hibázik. Akkor is, ha............ És mellette állunk. És védjük. ÉS RENDÜLETLENÜL ÉS KITARTÓAN SZERETJÜK!

-Engem sohasem szerettek így! – suttogta K, mintha megaláztam volna.

Engem se - mondtam volna szívem szerint, de inkább hallgattam. Arra vágytam, hogy magától mondja ki: ő is így szeret engem.

De nem mondta.

ui.: évekkel később, tegnapelőtt este..... max mondta. :)