Írtam (legalábbis azt hiszem, írtam. Ha nem, akkor csak Maxinának beszéltem) arról, hogy milyen "könnyű" az élet, amióta próbálok kilábalni a függőségemből. Túl könnyű. Gyanúsan könnyű. Ha valami ennyire jól megy, ha ennyire nincsen izzadtságszag és erőlködés, az talán nem is az igazi. Vagy ha az igazi is, akkor meg nem megérdemelt.
Először a kísértések nyugtattak meg. Nemcsak az, hogy nevetni tudtam rajtuk, és még el is meséltem neki, de az is: bár volt olyan érzésem, hogy az elmesélésekből kisebb botrány lesz (volt, amiből lett is...), mégsem féltem elmondani. Elmondani, milyen egy pohár bor, egy egész, nyitott palack, egy hordó bordeaux-i (na, ebből lett a botrány!), vagy éppen egy hívogató ajtajú borospince. Mármint ezekkel érzékeltettem a kísértés mértékét, úgy, mintha alkoholista lennék.
Elmondtam, miközben válaszoltam a többször megismételt kérdésére is. Sértődés nélkül. Elmondtam, amit tudok, amit érzek. Hogy mi az oka az utóbbi időben tapasztalt különös, felfokozott és szinte egybefolyóan tartós gerjedelmemnek. A tavasz is, igen. A férfiségem is, igen. De mindezek mellett legfőképpen ő, testestül-lelkestül.
Azt hittem, jó ez így, működik, és működhet akármeddig. Most azt érzem, lehet, hogy tévedtem - és ezzel együtt érzem már a súlyt, a nehézségét a változásnak. Mindkettőnk változásának.
Az eltelt három-négy nap - és azonnal tegyük is hozzá: szexmentesen eltelt három-négy nap - józanítólag hatott. Pofon volt, ami, remélem időben jött. Mert amit most látok, ha magunkra nézek, az egy olyan pár, akiket ugyanaz a dolog készül szétválasztani, ami előtte éppen egy szoros köteléket adott. Még azelőtt pedig a szakadékot képezte közöttünk.
Most azután itt állok, és leírom ezeket a gondolataimat, miközben Maxina a függő csoportban hallgatja a többieket. Akik valószínűleg a saját pohár, palack vagy hordó boraikról beszélnek. Vagy egy szem, egy marék, vagy egy zsák tablettáikról. Vagy egy percnyi, egy kis filmnyi, esetleg csak napi egy órányi pornónézésükről. Utolsó doboz cigijükről, utolsó pirosra tett és elvesztett ezresükről. És ha kérdezed: igen, kibaszottul félek már a gyengeségtől. És nemcsak a sajátomtól: az övétől is! Attól, hogy a feladat nagyságától, nehézségétől visszahőkölve inkább választja az egyszerűbb utat, a visszazuhanást. És vele természetesen az én visszarántásomat is.
Beszéltem már erről a félelemről, nem is olyan régen, még a szexben (meg másben is) dús, "jó napjaink" vége felé valamikor.
Nem tudom, értette-e? Azt sem tudom, hogy vajon én helyesen értettem-e az ő válaszát?
Mit kellene most tennem, kérdezem magamtól. Egyet bizonyosan, Dulimanó-énem minden rezdülésével tudok: Remény-kedni nem fogok. De azt sem fogom tétlenül szemlélni, hogy bekövetkezzék, amit megjósol egy Fáma...