tegnap merült fel bennem annak kapcsán, hogy már hetek óta gyerekek születéséről álmodom. miért? vetődött fel a kérdés. átbeszéltük, hogyan születtek a gyerekek. mit akarnak az álmaim mutatni?

és tegnap este eszembe jutott, csak úgy. 

az első gyerekemnél veszélyeztetett terhes voltam. mindenféle gyógyszereket kellett volna szedni, ami ártott volna a baba szívének. szívgyógyszerek, amik izomlazítóként hatnak. 
nagy frászt! - mondtam erre én. ha a gyerek életképes, megmarad. ha élni akar: küzdjön. kvázi problémamentes volt a terhesség, a gyerek megszületett. 

a másodiknál terhességi mérgezésem volt, akkor is szívgyógyszert kellett volna szednem. a vége császár lett, pár órán múlt, hogy életben maradtunk a gyerek is és én is. ebben azért nagy szerepe volt az orvosnak, aki hanyagolta a vizsgálatokat és az utolsó pillanatban vette észre, hogy vészhelyzet van. de túléltük. 

a harmadik gyereket a születése után egy héttel vizsgálták agyba-főbe csecsemőhalálra való fokozott hajlam miatt, mert egyszer csak nem vett levegőt. szerencsére nappal történt, észrevettük. kiderítették, hogy gyógyszer egy éves koráig és egy jelzőkészülék, ami sípol, mint a veszedelem, már akkor is, ha a gyerek elmozdul kicsit. elgondolkodtam, akarom-e azt az egy évet rettegésben leélni? úgy döntöttem nem. 

túlélte. 

és én is. 

miért, hogy ezekben az esetekben, szinte gondolkodás nélkül tudtam azt mondatni, hogy: legyen. legyen, ahogy lennie kell, de nem vagyok hajlandó rettegni?! háromszor megcsináltam. háromszor. olyanokkal, akikhez sokkal jobban kötődöm, mint ahogy valaha is kötődtem, vagy kötődni fogok - egy pasihoz?!

elengedni a problémát. figyelni, de nem rettegni. sohasem voltam hajlandó. és már megcsináltam. ismerem az érzést, tehát tudom. csak emlékeznem kell:

el tudom engedni. 

menni fog.