nagyon nagyot akartam írni, de akárhogyan cizellálok, forgatom a szívemben a gondolatokat, rakom össze az elmúlt hetek, hónapok történéseinek tégláiból és az érzések malteréből kevert stabil és szép falat, nem tűnik a leírandó épület egy Taj Mahal-nak. Valójában még egy korrektül felhúzott istállónak vagy kerti budinak sem.

Ez van, akkor ezt kell szeretni. De mit is?

A Doktor szerint a kritériumok egyike a szabadság, önállóság, szembenézés. Erről két dolog ugrik be: a szemléletes kép a magyar macsó férfiról, aki reggel behajol, bedugja a fejét a homokba, segge szabadon - de azért minden nap bízik benne, hogy másnap már nem fogják seggbe baszni... És aztán mégis, megint, de. Szárazon és keményen. Három napja fáj, bizsereg és piroslik a lelki ánuszrózsám. Jó lenne már férfivá érni, lassacskán...

... és beugrik még a születésnapi beszélgetésem Maxinával, néhány finom órával* azután, hogy az előszobában zokogva egymásba gabalyodtunk, hogy a zsákokba pakolt holmijaim között botladozva végül az ágyunkban kössünk ki. Kicsit megnyugodva egymásban játszottuk tovább virtuális lelki aknakeresőnket. És ráléptem pár dologra. A feltétlen szeretet elvárására, a tesztelős-próbatételes játszmáimra, no és anyámmal való kapcsolatom nyitott, enyhén váladékozó és gyulladt sebeire.

Nem tudom még ebben a pillanatban, hogy hogyan, mikor, kivel kezdem. Azt tudom csak, hogy egyre kevésbé valószínű a siker, segítség nélkül, egyedül. Mondhatnám: pszichiáter, terapeuta kerestetik! A gondolkodási időben olvasom tovább a könnyed tavaszi szórakoztató irodalom egyik gyöngyszemét, szigorúan 18 éven felüli és depresszióra semmi körülmények között nem hajlamos egyéneknek ajánlva: C.McCarthy: Az út

* de ez intim, basszátok meg! Talán majd Max Hardcore magyar hangja ír ilyenekről... én próbálom visszafogni magam.