Nem számolom a napokat. Sem úgy, ahogyan a függő csoportban a kedves fiatalember, aki így mutatkozott be legutóbb: "X. vagyok, leszokófélben lévő függő, 74 napja tiszta". Sem pedig más módon, mondjuk naplót vezetve, vagy a gépemen excel fileban rögzítve az eseményeket és dátumokat. Annyit tudok, hogy nagyjából két hete alakítottam át a gmail-es címtáramat, az utolsó chat, amit nővel - mármint potenciális nővel... - folytattam, az egy szikár tényközlést volt, amiben közöltem a kóstolásra váró/vágyó (?) barackos pina tulajdonosával, hogy részemről ennyi volt, kiléptem és elindulok egy új úton.
Nem könnyű, nem nehéz, egyszerűen tart ez az út. Mondjuk úgy: vannak emelkedők és lejtők, de még nem csúsztam le. Nem vagyok erre büszke, nem is szégyellem, csak konstatálom. És figyelem magam, erősen. Mivel egyfelől itt van a tavasz, ugye... másfelől ahogyan kutyából nem lesz szalonna, úgy egy súlyosan szexfüggő perverz állatból sem lesz ájtatos papnövendék*.
Arra jutottam eközben, hogy az esetleges lecsúszásokat a leginkább úgy tudom megfékezni, ha elmondom, sőt mi több, megírom. Így biztosítva, hogy belőlem kijöjjön az érzés és a hangulat, ám mégis megmaradhasson a fantázia-vágy-álom szintjén, nem veszélyeztetve a valóságot. Kettőnk valóságát, másképpen és kicsit patetikusabban: a kapcsolatunkat.
Így hát egy gyors beszámoló a keddi napról. Amiben bőven volt tér a kísértésnek, ahogyan arra is megvolt az esély, hogy a kényszerítő körülmények hatására szorongásos pénisztudat-elvesztést éljek meg. Sem ez, sem az nem lett a vége, mondhatni egyensúlyi helyzet alakult ki a nap végére.
És tényleg nagyon gyors, vázlatos lesz a beszámoló: miközben ezeket a sorokat írtam, Maxina megérkezett, és egy óra alatt túl is jutottunk egy komoly hétközi mini-krízisen. Találjátok ki, mi volt a téma? Hát persze, hogy a "visszaeséssel" kezdtünk, majd haladtunk sorban a Miért, ki miatt csinálod?-tól a Nem szeretnék emiatt frusztrált lenni-n át a végpontig. Amely végponton szörnyű dolgokat tudhattam meg magamról és a szándékaimról. (lesz helye ennek a posztnak is itt, talán nem is olyan sokára).
Kedden tehát nem estem vissza, nem estem kísértésbe sem a vonaton, sem a tavaszi napsütésben az utcán, de még a kihallgatószobában sem. Akkor sem, amikor N. főhadnagy bajtársnő harmadszor hajolt mélyen és energikusan előre, barna sörényét mérgesen oldalra libbentve, hogy végre el tudja helyezni a kihallgatásom elején megígért USB sticket az íróasztal alatt álló szolgálati PC hátsó csatlakozójában. Elnéző mosollyal bírtam végignézni, amint ránézésre körülbelül 90/C-s mellei ádáz harcot vívnak civil pólójával, szabadulni akarván a melltartó és a ruha fogságától. És bizony mondom tinéktek, lelki szemeim előtt egyszer sem indult el a pornófilm, még akkor sem, amikor a fiatal, vastag bordó keretes szemüveget viselő alhadnagy-bajtársnő is megjelent a színen, kacagva érdeklődve arról, vajon problémája van-e a bajtársnőnek a dugással?
Így esett a dolog. Nem büszkeségként élem meg, nem is mint veszteséget. Pusztán egy megállapítás: szemem-agyam a szokásos felvételi módban működött, a képek elkészültek, bármikor képes lehetek egy remekbe szabott disznó szerepjáték fantáziát kreálni - miközben a valós virtuális bűnt sikerült nem elkövetnem. És ez azért jó dolog, mondjon bárki bármit. Beleértve Maxinát, teljes nevén Deduktív Durca Maxina, szül. Tromf Kisasszonyt is!
* ami egyébként nem is cél, sőt, inkább veszélyforrás. A totális elfordulás legalább annyira rossz, mint az állandó visszaesés. Erről részletesen talán majd máskor. Akik voltak hasonló helyzetben, tudhatják, miről beszélek. és talán Maxina is írt/fog írni erről valamikor, az idősebb csoporttársa kapcsán, aki egyik függéstől a másikra "váltva" szabadult meg. És végső soron a Mantra c. kis remekművem főszereplője is ebben a cipőben jár. Most már ezt is látom, pedig az eredeti változat megírásakor még sem magammal, sem a szereplő indítékaival nem voltam teljesen tisztában. (ez viszont később a "Mire jó a terápia, hogyan segít az irodalomnak a pszichológia?" c. kis esszém tárgya lehet majd)
