Az allegória szerint: az Aktus maga az élet. Az élet maga az Aktus. Max így gondolkodik - ha egyáltalán gondolkodásnak lehet ezt nevezni. Gondolkodás... gerincvelőből. Látom magamat kívülről: hol undorító, hol izgató. De mindig érdekes. És még érdekesebb, hogy milyen lehet látni mindezt úgy, hogy a látó lény lába között pina rejtőzik?
/ regényrészlet /
... Pinájával Max felé fordult, és sóhajtott. Cuppantott néhányat a kisajkaival, amelyek csak nagyon lassan bírtak kihűlni, megnyugodni. Még csillogott rajtuk a nyál és a női nedv csúszós, képlékeny, síkosító-szerű elegye.
- Milyen szép vagy... milyen izgató!
Max valahogy egyszerre érzett szégyent és örömet. Semmi okosat nem tudott volna mondani. A szájával nem. A Faszával annál inkább. Megremegett, és kicsivel keményebb lett. Valahogy úgy, ahogyan az Ember köszörüli meg a torkát, mielőtt belekezd a Nagy beszédbe... //
Valahogyan így... A bejegyzések, a címszavak, a történetek mind az Élet részei. Ez az Aktus, ilyen (is) volt, meg amolyan is. Nincsen fantázia (ez nem az a blog), csak a pontos valóság, a tiszta emlék. Figyelem magam, miközben írom. Élek - és baszok. Vagy legalábbis nézek valakit, aki így baszott, így Élt, ezek voltak az Aktusai. Most pedig csak fekszik a harminckét Celsius fokban, és gyönyörködik a Szerelme seggének holdfénytükör-sápadt foltjában. Azután óvatosan ráteszi a tenyerét a forró fehérségre, és halkan, talán olyan halkan, hogy a nő se'hallja meg, annyit nyög: Istenem, mennyire csodálatos szerelmesen baszni veled...
A többi meg emlék - még akkor is, ha a jövőből származik.
