Megígértem, hát elmondom most. Vagyis: megpróbálom elmondani. Előszóként annyit még: Max valamikor serdülő korában (pre-pubertás korban, mondta volt B***, a terapeuta szakszerűen...) szépen nekiállt, és szétválasztotta az érzelmeket a szextől, a testiségtől. No mármost ez rögtön & három évtizeddel később is egyformán tyúk vagy tojás dilemma. Mert nem tudhatjuk, hogy vajon 1: vajon azért választotta szét, hogy megoldja, vagy mérsékelje önértékelési zavarait, esetleg 2: onnan erednek önértékelési zavarai és minden egyéb, testiséggel, érzelmekkel, párkapcsolatokkal való kilátástalan bíbelődései, hogy szétválasztotta? Fasza kis fából vaskarika, igaz?
A szétválasztott ének elindultak a maguk útján. Az érzelmes egyre érzelmesebb, ragaszkodóbb, hálásabb, romantikusabb, meg minden efféle lett. A másik meg egyre kiábrándultabb, szikárabb, cinikusabb és egyre inkább precíz élvhajhász. Az első a küszködő férj & apa, kicsi és vékony pénisszel, de mély odaadással. A második a gátlástalan perverz lepedőakrobata, egyre javuló macsósági együtthatóval. Ami közös bennük, az az állandó szorongás. Kell-e részletezni, miért, mitől? Kell? na jó, akkor szégyenszemre megbontom agyam burkát, mint Lecter doktor tette Krendler felügyelővel, és feltálalom a benne lévő finomságokat.
Aki egy elbaszott családi minta molyrágta csipketerítőjének szakszerű restaurálására adja a fejét, annak minimum kétszer olyan jónak kell lennie mindenben, mint a mintaadók voltak. jelen esetben az Apuka, elsősorban - hiszen egy normális identitású fiú számára az apa az, akire felnéz, akivel rivalizál, akiben csalódik, és akit mindig, mindenben felül kell múlnia. De vajon elég elszánt, elég okos, elég racionális, elég karriervágyó, felelősségvállaló... egyszóval elég jó, legfőképpen szerethető-e az ember? Mi a bizonyosság? Mi oldhatja fel a szorongást? Tizenöt év együtt élés egy házasságban elég? vagy tizenhat év kell? Vagy a tizenhatodik év arra jó, hogy végképpen felismerd a kudarcot? És válts, életmódot, életpályát, s velük életcélt is?
... és amikor megteszed, vajon be tudod-e valaha is pótolni az elveszett éveket? Leszel-e valaha is olyan jó szerető, olyan irigylésre méltó lepedőakrobata, minden nők ágyi vágyálma, amilyet a szerep megformálásakor célként kitűztél? Szorongsz, mert miközben teszed a dolgot, és a visszajelzések egyre jobbak ("Óhh, áhh, még, még MÉG!" - lihegik az egyébként teljesen érdektelen mellékszereplők), pontosan tudod, hogy a kudarc kódolva van, egészen legbelül. A tyúknál, vagy a tojásnál. A fából készült vaskarikánál.
Egy dologban lehettem bizonyos: a két én együtt, egyszerre szinte soha nem működik. Itt jön hát a magyarázat, az "elvonatkoztatás" nagy titka. Amikor baszol, figyelj a baszásra! Úgy basszál, mint egy rutinos pornósztár. Ne foglalkozz az érzelmekkel, ne gyengülj el, ne add át magad senkinek és semminek. Ha mégis így teszel, előbb vagy utóbb nevetség és gúny tárgya leszel. Ha azonban odafigyelsz és koncentrálsz, olyasmikre lehetsz képes, amire kevés férfi a világon.
Na, valahogy így megy ez. Egészen addig, míg egyszer (aztán másodszor is...) el nem jön az igazság pillanata. Amikor kiderül, hogy sem nem vagy macsó pasas, sem nem vagy édes drága férj-apa-ember. Ellenben vagy ez is, az is, kinek - és mikor! - mi. És rájössz, hogy ezek a pillanatok azok, amik után a plafont nézve nem tudsz mást mondani, mint hogy "Boldog vagyok". Nincs az a kiegyensúlyozott párkapcsolat, sem az az über frenetikus baszás, ami külön-külön ezt az élményt adná. Dialektika, kis barátom, dialektika! Még ha bonyolult is, nehéz is az út. Még ha igazságtalannak tűnnek az akadályok, és elérhetetlennek a tökéletesség, akkor is. Nincsen más, csak a fából vaskarika. Türelemmel, kitartással, átkozódással és sírással, de hinned kell, hogy egyszer el tudod készíteni.
Utószó, konklúzióval és helyzetértékeléssel. Mi van akkor, amikor Max olyasmiket mond és kérdez - vagyis inkább csak suttog, lehel, nyög, szégyellősen és magán is megdöbbenve - szeretkezés után a párjának, hogy "most sikerült elhagynom azt a kurva elvonatkoztatást, és nekem jó volt. Neked is? És néz, félve de kíváncsian a másikra, hogy vajon mi lesz, mit mond, hogyan érez. Nos hát, ilyenkor formálódik a fából a vaskarika. Volt előtte sok szar, sok sírás-rívás, volt klassz baszás nagy orgazmusokkal, volt együtt élés derűs és szép pillanatokkal - de EZ valami más. Nekem. A szorongásmentes szeretet, elvonatkoztatás nélküli intimitással. Ez a megoldás. A megoldásom, és a keresztem letétele.
És most veszem észre, hogy alig magyaráztam az elvonatkoztatásról, sokkal inkább valami másról. Talán jobb lett volna az a cím, hogy "A macsó nyuszi révbe ért".
