Maxina vetette fel a kérdést, egy szeretkezés utáni beszélgetés során, nem is annyira régen: És miért nem írsz a többiekről?
Tényleg, miért nem? – gondolkodtam el. Egy utószót, egyben magyarázatot valóban illene fűznöm Max kalandozásainak a végére. Lássuk hát, miért? Azaz: miért nem?
Kezdjük a legnehezebbel, ami látszólag (!) különösebb indoklást talán nem is igényel. Nagy szavak jönnek most? Lehet, de ettől még igaznak érzem: a szerelem lehetetlenné teszi, hogy R***-ról írjak. Elméletben. Mert a gyakorlat kicsit mást mutat. Hiszen életem első igazi, mindent elsöprő szerelme volt, amit nem szabad beszennyezni, még egy Max-hoz hasonló „állatnak” sem. Hm… No de mi a helyzet akkor Maxinával? Életem második szerelmével – akivel közös privátblogot írunk, legbelsőbb érzéseinkről éppúgy, mint legmocskosabb közös dolgainkról és fantáziáinkról? Őrá talán nem vonatkozik a szerelmi tabu? Nem tudom. Amit tudok, az a különbség. A különbség R*** és Maxina között, egyfelől. És a különbség az akkori és a mostani lényem között. Nem mondhatom, hogy valamelyikük is jobb vagy rosszabb lenne a másiknál, ahogyan a bő fél évtizeddel ezelőtti énem sem rosszabb vagy jobb, mint a mai. Csak más. Annyira más, hogy lehetetlenné tesz minden utólagos változtatást, minden utólagos lejegyzést R***-ról és rólam, azokban az időkben. Elégedjünk meg ezzel, mint magyarázattal. Maxina pedig megkapja – bár sosem kérte, sőt! – a bónuszt. Mert ő tudja, mik, hogyan történnek akkor, ha Max szerelmes. Hogyan történtek régebben, és hogyan történnek most. Neki élőben, cenzúra nélkül jut elég abból a valakiből, aki nem aposztrofálható másképpen, mint egy kedves, bár geci macsó-nyuszi.
A többiek pedig… Rájuk, vagyis nem-szereplésükre Max kalandalbumában, azt hiszem, külön-külön nagyon is helytálló, elfogadható magyarázatokat tudok adni. Z*** túlságosan naiv volt, ugyanakkor túlságosan komolyan vett engem. Fájdalmat okozna neki, ha valaha is olvasná, mit és hogyan éreztem vele kapcsolatban, miközben úgy tűnhet, ő teljesen félreértette a kapcsolatunkat.
M*** soha nem heverte ki a húsz-egynehány évvel ezelőtti szakításunkat, azt, ahogyan akkor bántam vele. Megbocsáthatott, lehetünk jó barátok, sőt, le is fekhettünk néhányszor, bepótolva azt, amit kamasz fejjel nem tettünk meg. De a lelkiismeretem sohasem fog megnyugodni vele kapcsolatban. A fene sem akarja ezt még valamiféle kibeszéléssel fokozni.
Zs*** testi bajaiból eredő kiszolgáltatottsága ugyanúgy indok a meg nem említésre, mint K*** fájdalma a magyarázhatatlan és indokolatlan szakítás miatt, vagy éppen L*** kétségbeesése a nőiségén, vonzerejébe vetett hitén esett csorba miatt. M***-ról pedig egyszerűen árulás volna bármit is mondani, különös tekintettel a nagyon sokáig tartó és józan ésszel indokolhatatlan türelme miatt. A többiek, akik pedig már név szerint sem nagyon ugranak be, nyilvánvalóan nem jelentettek annyit nekem – és bízom benne, hogy én sem nekik… -, amennyiből legalább egy pár oldalas fejezet kitelhetne Max életének valamelyik zavaros felvonásában.
Így tehát, amikor a negyedik felvonás utolsó színe után utolérem majd magam az időben, 2011 telén, Maxinával randizva, csak azt tudom mondani majd: megéltem és megtettem sok mindent. Bizonyos, hogy hátra is van még sok minden. Jó és rossz, izgató és izgalmas, felháborító és botrányos, érzelmes és érzéki, mechanikus és szórakoztató, problémás ás problémákat megoldó szituáció. Nőkkel, mint az pináknak az ő hordozóikkal, esetleg férfiakkal is. Párokkal, helyekkel, szituációkkal és jól-rosszul eljátszandó szerepekkel. Mindazok a történetek azonban, amik mostanában esnek meg, és a jövőben fognak majd megesni, már nem Max történetei lesznek. Hanem a mieink: Max és Maxina kalandjai.
