Súlyos beszélgetés, amelyben felbukkan a jellem, a pszichológia, a pszichiátria, a probléma és a kezelés. Na jó, ha már így alakult, ide is tennék rögvest egy régi emléket. Ma sem tudnám jobban megfogalmazni azt az ambivalens érzéshalmazt, ami mindig elfog, bizonyos típusú nők társaságában. Virtuális társaságában - mert ezekről a nőkről a legfontosabb tudnivaló az, hogy nem basznak. Pontosabban: nem basznak velem. És ez Max számára elviselhetetlen érzés. Így azután - nincs mit tenni - virtuálisan baszom meg őket, kiszolgáltatva a fantáziámnak. Mint B***-t is, anno. Emígyen:

B. a pszichológusnál

 Szar ez az eső. Ahhoz elég apró, hogy bejusson minden résbe, ahhoz elég nagy, hogy verjen, mint az apró sörét, és ahhoz éppen elég hideg, hogy elvegye a kedvet még az élettől is. Ilyenkor, ilyen napokon, heteken, csak három dolgot lehet csinálni, attól függően, hogy mennyi pénze van az embernek. Ha elég sok, akkor utazni kell, olyan vidékre, ahol ismeretlen ez a fajta eső. Még ha rá is jön az ember, legkésőbb a harmadik délutánon, hogy soha nem fogja megdugni azt a kedves kis félvér lányt a plázs bárjából, mert bármilyen gazdag is a fehér öregember, a kigyúrt, barna bőrű Adonisszal nem versenyképes. Nem baj: elszürcsölgetjük a koktélokat a késői reggelitől a korai vacsoráig, megállva egy órácskára a kő-részeg állapot előtt, végignézünk a szállodai kínálaton, és ha akad korunkbeli, aki szeretne ugyan fogni egy csinos és fiatal brazil fiút, ám félelmében mégis inkább az európai úriemberrel kefél, hát legyen meg az örömünk. Ámen.

Ha ennyi pénzünk nincs, marad az otthon, a tökéletes, anyaméh-szerű lakás. Kandallóval, előtte emlékidézésre alkalmatos medvebőrrel, jól feltöltött bárszekrénnyel, fotellel és hifivel, hangulatvilágítással a hangulattalanság ellen.

És ha semmink nincs, csak az emlékezet és a képzelet, akkor forduljunk magunkba, burkolózzunk egy takaróba, grog helyett egy egyszerű teával a kezünkben. És emlékezzünk arra, amikor még viszonylag jól prosperáló rendelőnkben ültünk, viszonylag jól kereső és - viszony-lag - sikeres pszichológusok voltunk. És amikor, éppen egy ilyen szar, esős őszi napon először járt nálunk B.

- 1 -

A siker minden szakmában viszonylagos, miért volna másképpen a szexuálpszichológiában? Ha az ember teszi a dolgát, a hozzá fordulók pedig csak egy kicsit is jobban érzik magukat egy-egy kezelés (mennyire kétértelmű szó ez…) után, mint előtte, az már jó kiindulási alap. Ha akad néhány kiugró siker, az még jobb. Ha pedig ki tudsz találni valamilyen egyéni sajátosságot, és annak még híre, pláne jó híre megy, nyert ügyed van.

Így voltam én a melegség-terápiával. Kétértelmű az elnevezés, de nem véletlenül választottam. A melegség egyfelől olyan hívó szó, mint a szeretet, a bizalom, vagy a boldogság. A szeretet-terápia, vagy a boldogság-terápia azonban elcsépelt, túlságosan is nagyzoló, kínai kuruzslóknak és önjelölt jógiknak való inkább. A melegséget viszont megfogtam, magamévá tettem, beemeltem mindkét jelentését a praxisomba. Nem féltem beszélni róla, hiszen a látens homoszexualitásom kimondása csak a hasznomra volt, bármilyen nemű volt is, aki hozzám fordult. A nőkben a melegség emlegetése anyai, baráti érzéseket hozott elő, miközben mérsékelte az esetleges félelmeket a kitárulkozástól. Egy férfias férfinek beszélni a szexről nem könnyű. Egy lehetne-akár-meleg-is férfinek beszélni: az már majdnem olyan, mint egy nőnek. Védettséget ad. Amivel persze nem szabad visszaélni, csak éppen lehet, és kell is használni, mint terápiás eszközt. A férfiak pedig... ez egyszerű. Ha ők maguk is melegek, hát nyilvánvalóan jóban leszünk. Ha pedig nem, azt rögtön az elején tisztázhatjuk, együtt fintorogva a "félreértésen", amit ez a szó szült. "Hát, tudja, ez végül is hő-terápia, csak valahogy az túl egyszerűnek hangzott, aztán bedőltem egy kollégának, aki ezt javasolta...talán heccelni akart vele..." Egy zavart nevetés, aztán túl is vagyunk rajta, kezdődhet az igazi munka. Valahogy így mentek a dolgok - és a melegség üzemelt, némi hírnevet és pacienseket hozott.

Azt hittem, azon a szomorú októberi délutánon, hogy B. is egy olyan nő, aki sohasem tudna nőiségének problémáiról egy másik nőnek beszélni, de egy férfinek még annyira sem - így hát választ egy se ilyen, se olyan kezelőorvost, hogy talán a férfi testbe zárt női lélek majd segít. Néhány perc kellett, hogy kiderüljön: körülbelül annyira találtam el jövetelének mozgatórugóját, mintha Báthory Erzsébetről magabiztos szakvéleményt állítok ki, mint ifjú leányok nevelésére legalkalmasabb személyről... nem, B. az utcán sétált, alig néhány perccel egy borzasztóan - és sajnos nála már megszokottan - rosszul sikerült kaland után. Saját bevallása szerint egy hajszál választotta el az öngyilkosságtól, vagy legalábbis egy ígéretes (sic!) kísérlettől, amikor egyszerűen meglátta a táblát a kapubejárat mellett. Szexuálpszichológus, II. emelet 22. Hogy férfi vagy nő, azt addig nem is tudta, amíg be nem lépett. Hogy mi az a melegség-terápia, arról csak fél óra után váltottunk szót, és akkor is meglehetősen érdekes körülmények között. Akkor, amikorra már csak halvány esélyem volt a praxisom megmentésére, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy valamilyen más munka után kell nézzek a közeljövőben - igaz, mindezt vélhetőleg boldog újdonsült férjként tehetem majd. De ne szaladjak annyira előre!

B.-ben egy képzett pszichiáter talán az első három mondata után felismerte volna a rá leselkedő veszélyt. Feltéve, hogy az a pszichiáter férfi. És nem meleg. Még látensen sem, mint én. Ahogyan hellyel kínáltam, ahogyan leült, összerendezve magán (nem túl sok) ruházatát, ahogyan belevágott a mondandójába: olyan volt, mint egy többszörösen hasadt személyiség, akiből most éppen előbújt valaki. És ez a valaki tudja, hogy kevés az ideje, hogy hamarosan visszatuszkolják a többiek mögé, és talán soha többé nem lesz lehetősége kibeszélni magát. Magukat. Döbbenetes volt, és minden ízében női, minden iszonyú problémájával együtt. Talán két percig tartott, amíg pszichológusként tudtam hallgatni - és nézni. Az a két perc is csak annak volt köszönhető, hogy háromszor kellett kijavítanom, amikor doktor úrnak szólított. Negyedszerre már ráhagytam. Már csak férfi voltam, aki akár doktor úr is lehetne.

 - 2 -

 Nem sorolhattam B.-t a nehezen megnyíló páciensek csoportjába. Semmilyen értelemben, mint utóbb kiderült. Pedig éppen ez volt az a probléma, amellyel felkeresett. A jó öreg bizalom-szindróma. Ha meg tudtam volna maradni a szakmánál, hosszú és fáradságos kezeléssel, kitartó, gondos terápiával, sok-sok beszélgetéssel egy idő után orvosolni tudtam volna a bajt. És még kereshettem volna egy rakás pénzt is, a publikálással meg szakmai elismerést és persze további klienseket. Ehelyett jött a sokk-terápia. Az eredmény meglett, mindkettőnk megelégedésére. Nem bánom, hogy így történt, sőt! Akkor és ott furcsa volt – de mindent megért, ezt ma is állíthatom. Sőt: a mindennél valamivel többet.

Az elhelyezkedés után – B. a kezelőpamlagon, én a fotelben, oldalvást fordulva ültem le -, oldandó a feszültséget, megkérdeztem, hogy fázik-e? Nemcsak a hő-terápiával foglalkozó szakmai érdeklődés volt ez, hanem inkább egyfajta önvédelmi reflex. B. ruházata ugyanis nem állt egyébből, mint egy kosztümből, amelyhez sem harisnyát, sem melltartót nem viselt. Ezeket azonnal és szabad szemmel is megállapíthattam. Különösen a kosztümön is erőteljesen átütő mellbimbók látványa volt elképesztő. És arra utalt, hogy bizony fázik. Utólag csak nevetek magamon: szexuálpszichológus az olyan, aki nem tudja megkülönböztetni a fázást az erőteljes izgalmi állapot okozta vérbőségtől?! Minden esetre szerettem volna, ha kicsit melegebb környezetbe kerül – és persze az is az eszemben volt (akkor még…), hogy talán jobb lenne kivonni ezeket a melleket a terápiából, mielőtt még rossz vége lesz a dolognak, és valamilyen nem kívánt irányba mozdulunk el.

Én magam már hozzászoktam a kezelőnek átalakított szoba légköréhez, ennek megfelelően is öltöztem: nadrág, alsó nélkül, ing, trikó és nyakkendő nélkül. Az alaphőmérséklet 24 fok volt, magas páratartalommal, emelve a relatív hőérzetet. Akik ebben a közegben kellemesen érezték magukat, azoknál egy kis fűtést kapcsoltam, és rábeszéltem őket egy forró teára, mintegy „oldandó az érthető feszültségeket”. Valamint a pamlagon feltornyozott bolyhos takarókból is ajánlottam egyet, elmagyarázva, hogy a terápia lényege a hőérzet fokozása, egészen a lázas anyaméh szintjéig. B. kicsit csodálkozott ezen a melegítési akción, bár engedelmesen kért teát, elfogadta a takarót, és kényelembe helyezte magát, amúgy otthonosan, fesztelenül – ahogyan javasoltam. Ezalatt tisztáztuk az alap problémát is, már tudniillik azt, hogy ez nem egy akármilyen rendelés, hanem hőterápia! Értem… mondta elrévedő tekintettel, bele a semmibe. De azért Ön szexuálpszichológus, ugye, doktor úr? Ekkor javítottam ki utoljára. És megengedtem, hogy természetesen bárhogyan öltözhet, helyezkedhet, hiszen igen, valóban: az a cél, hogy melegséget érezzen, és nem az, hogy megfőzzem.

Hiba volt, az első nagy hiba. De nem az utolsó. Utólag rekonstruálva a történteket, már itt be kellett volna fejeznem a kezelésnek induló valamit. Ám eddigre, ahogy mondtam, egyre kevésbé voltam orvos, és egyre inkább férfi. Talán ha egy percig voltam távol, a tea miatt. B. ennyi idő alatt otthonosan és igazán fesztelenül elhelyezkedett. Amikor visszatértem, és nyújtottam felé a csészét, megdöbbenve láttam, hogy az érte nyúló karjai meztelenek. És ahogyan két kezét felemelte, a takaró kicsit lejjebb csúszott. Döbbenten láttam, hogy egyrészt igazam volt a melltartó-dologban, másrészt a kosztümjét is levette, és félmeztelenül ül a takaró alatt. Félmeztelenül, gondoltam én. Oldalra sandítottam, ahol a kanapén a kosztüm felsőjét véltem felfedezni, csak úgy odadobva, lábtól. Észrevette a pillantásomat, és – esküszöm, minden huncutság nélkül! – a világ legtermészetesebb hangján közölte: „Ja, a cuccomat ledobtam, remélem, nem baj? Így sokkal fesztelenebbül érzem maga. Nagyon jó ez a takaró, igaza volt, doktor úr”. Elővettem a legdoktorosabb hangomat, és megnyugtattam, hogy pont jó minden, a terápia célja az ellazulás, és blah-blah-blah… Én hülye. Eszembe nem jutott, hogy megvizsgáljam, pontosan hány darab és milyen ruhanemű hever ott. A szoknya és a bugyi maradt, rendben, kibírjuk – gondoltam magamban, és megpróbáltam visszaülni.

Ne oda üljön! Akkor hangosan kellene beszélnem, és az nem komfortos… - mondta erre az én tündér-ördögöm. – üljön ide, mellém, jó? Ez persze nem kérés volt, hanem utasítás. Ahogyan a továbbiak is: vegyem le az ingemet, nadrágomat, és talán hozzak egy másik takarót… vagy inkább bújjak be az övé alá, hiszen van ott hely bőven. „Hacsak nem tiltja a terápiás szabályzat, hogy Ön is kellemesen érezze magát, doktor úr?!”

A terápiás szabályzat, persze. Ha orvos lennék, tiltaná. De én már csak egy szerencsétlen, végletekig felizgatott férfi voltam. Utolsó reménysugárként még átvillant az agyamon, hogy valahol van egy kamera, és ezt az egészet a Pákai rendezte meg, heccből. Kandi kamera. „A pszichológus és a csábító páciens”, vagy valami hasonló. Persze, szó nem volt ilyesmiről. Úgyhogy motyogtam valamit, hogy a nadrágnak muszáj maradnia, érje be az inggel. És ha elhelyezkedett, talán beszélgethetnénk is.

- 3 -

 Beszélgettünk. Azaz, rögtön az elején tisztáznom kell magamat: én egy szót sem szóltam, legalább tíz percig. Döbbenetből döbbenetbe, sokkhatásból sokkhatásba tántorogtam, egyfelől a szavak, másfelől a takaró alatti események miatt. B. nem kertelt, nem beszélt mellé, nem köntörfalazott. Nem akart semmit kimondatni velem, és nem akart semmit elhallgatni előlem. És miközben a szavak szintjén egy elképesztő anamnézist hallgathattam meg, a testiség vonalán sem tétlenkedett. Később, amikor ez a jelenet szóba került, annyit mondott, hogy egyfelől meggyőződése volt, hogy amit tesz, az természetes, hogy mindenki így, ilyen nyíltsággal beszél a nemiségéről, a frusztrációiról, a komplexusairól és a problémáiról. No meg a vágyairól, az élményeiről, jókról (nem volt sok…) és rosszakról egyaránt. Őszintén megdöbbent, amikor elmondtam, hogy húsz év alatt még csak megközelítőleg sem volt ilyen nyílt, bátor és őszinte páciensem, még a nagyon okos, nagyon művelt és nagyon nyílt férfibetegeim között sem.

A második dolog, ami ott és akkor megdöbbentett, az a tökéletes odaadás és bizalom, amivel felém fordult. Igaz, igaz: ő nem tudhatta, hogy én már régen nem orvos vagyok, hanem „csak” férfi. El kellett volna árulnom talán? Akkor megtörik a varázslat. A varázslat, aminek mindent köszönhetek, köszönhetünk. Hiszen B. nem akart hódítani, nem akart „végre egy jó numerát egy jó pasival”, pusztán csak a legőszintébben és a legalaposabban feltárni és kitárni magát egy szakembernek, a segítség reményében. „Most mondja meg: lehet úgy gyógyulást várni, hogy az ember nem mond el mindent, de tényleg mindent az orvosának?” Igaza adtam neki, és igazat adok most is. Talán furcsa volt ez a szituáció, megdöbbentő és végzetes, igen – de jól sült el, és ezért hálásak lehetünk egymásnak.

Akkor persze ezt még nem láttam ilyen tisztán. Sőt: semmit sem láttam tisztán. Elhomályosította a látásomat az, amit B. csinált. Először is elhelyezett engem is a takaró alatt. Miközben beszélni kezdett, folyamatosan csúsztunk lefelé, néhány perc alatt a jól ismert kiskifli-nagykifli pozícióban találva magunkat. Hallgattam, amint arról beszél, hogy milyen problémái vannak a testével, és hogy milyen reakciókat vált ki a férfiakból, meg hogy milyen reakciókat tartana Ő kívánatosnak. És közben átéltem, amint mindaz, amiről beszél nekem, mint orvosnak, valósággá válik a takaró alatt.

- 4 -

Talán ott kezdődött, hogy kicsit túlsúlyos lettem, főleg a szülés után, tudja? Imádtam szoptatni, csodálatos érzés volt! Persze a melleim kicsit megereszkedtek…

 … és egy könnyed mozdulattal megfogta a kezeimet, a mellei alá tette, hogy érezzem a súlyukat, és a megereszkedettséget

 … de azért nem gondolom, hogy olyan borzasztóak lennének. Úgy értem, visszataszítóak, vagy olyanok, amitől lelombozódnának a férfiak. Inkább az a baj, hogy nagyon is érzékenyek. Ami néha jó, látja?

 Megfogta a jobb kezem mutatóujját, és a bimbójához igazította. A bimbójához, ami egy kőkemény, lüktető gömb volt. És forró, szinte égette az ujjaimat.

 … csak érzékenyek, nagyon. Néha fáj, ha úgy nyúlnak hozzá. Vagy ha harapják. És közben persze izgat a dolog, és szeretném is élvezni. Hogy morzsolgassák, harapdálják, gyötörjék. Hogy jó legyen…

 És megtanította az ujjaimnak, hogy hogyan, miképpen szeretné. És én tanulékony voltam. És elakadt a lélegzetem is, és csak morzsoltam, masszíroztam, simogattam a csodás bimbóit…

 … és ha így tesz valaki, ahogy most Maga csinálja, hogy odafigyel, meghallgat, észreveszi, mit és hogyan szeretnék, akkor igazán kívánom a szexet, a kielégülést. Akkor nem akadnék el itt, nem sírnék, vagy nem kezdenék el azonnal másra gondolni, csak hogy túléljem ezt is… Ilyenkor annyira jó, hogy el tudom engedni magamat. Egészen nedves lesz a puncim…

 Amit éreztem, ahogyan odavonta a másik kezemet a forró réshez.

 … és forró. És lüktet, és kívánja, hogy simogassák, finoman és lassan, vagy éppen erősen és vadul…

És én simogattam, mint egy eszeveszett, agy nélküli bábu, mint egy robot, akinek megtanítják, mi az a simogatás. És ha azt mesélte, hogy szereti az apró ütéseket, a nedves csattanásokat a csiklóján, akkor ütöttem-tapicskoltam. Ha a lágy súrlódásról beszélt, akkor meg lassan és finoman húztam az ujjaimat fel és le, és újra fel…

 … így, igen. Érzi, ugye? Én nem vagyok frigid, azt hiszem… Ugye, nem gondolja, hogy az lennék? Csak azért, mert vágyom a lassú, gyengéd érintésekre, a simogatásra, a játékra..? És hogy érezhessem, hogy a másiknak is jó ez, és miattam, az én testem miatt jó….

 És hátranyúlt, egy kézzel kigombolva és letolva a nadrágomat, megszorította a farkamat, hogy szinte fájt. És csak tartotta, szorította, feszítette…

 …érzi? Igen, érzem, hogy Maga érti ezt. Ilyen egyszerű – és milyen gyönyörű, ugye? Mondja meg őszintén: hát nem csodálatos érzés Magának is? Érzem, ahogy lüktet a pénisze, és most ez miattam van, én csinálom ezt… és jó…

 Nyögtem valami helyeslés-félét, aztán óvatosan megfogtam a kezét, és visszavezettem a pinájához. Szerepet cseréltünk: most én mutattam meg, hogy mit csináljon. Halkan felnevetett, és simogatta tovább a nedves punciját, lassan, szinte elmélázva. Én pedig a kerek fenekére tettem a remegő kezemet, és vártam a folytatást, lehunyt szemmel, miközben a kőkemény faszomat a hátához szorítottam. Oda, abba a finom árokba, aminek a végén életem legszebb és legizgatóbb hasadéka várt, türelmesen, de határozottan…

 …és látja, mégis: nem értik. Vagy velem van a hiba? De hiszen én szeretem a szexet, szeretem a férfiakat. Az igaziakat, persze. Akik nem szégyellnek finomnak lenni, ha érzik, hogy arra van szükségem éppen. Maga milyen kedvesen ölel át. Szinte fáj a pénisze, ahogyan nekem nyomja, és valahogy mégis, olyan türelmesnek érzem. De erősnek is, tudja? Nyomja még, kérem…

 Én pedig nyomtam, szorítottam és lazítottam, szótlanul, lassan, de megállíthatatlanul. És hallgattam tovább:

 …most így jó nekem. El is fogok élvezni, azt hiszem. Nem, nem hiszem, tudom! Milyen jó lesz… tudja, ezt akartam mondani. Hogy általában nem sikerül élveznem. Megunom. Vagy megijedek, magamtól, és a másiktól is. Mert erőszakos, mert durva, amikor nem kellene, és finomkodó, amikor éppen azt szeretném, hogy basszon, ájulásig. Lehet, hogy én vagyok ilyen ostoba? Vagy nekem semmi sem jó? De hiszen Maga itt van, ért, és érez. És pont úgy csinálja, ahogyan szeretném. Ahogyan kell. És nem szégyellem magam, és nem is félek Magától. Pedig meg fog baszni, azt hiszem. És örülök neki. És annak is örülök, hogy eljöttem, és elmondhattam ezt magának. És hogy segíteni fog nekem, úgy, mint most. Milyen jó lesz: mindig jövök, és élvezek. Magával.

 Mire idáig jutott, az egész kanapé úszott a nedveiben. Nemcsak a pinájából, de minden pórusából sugárzott valami eksztatikus vágy. Magával ragadott, sírt, és én vele sírtam. Nevetett, és én vele nevettem. Szorított és viszont-szorítottam, csókolt, és én is csókoltam. És végül egy hangos sikkantással, remegve élvezett. Én pedig gyönyörködtem.

Azután magunkra húztam a takarót, és csak feküdtünk, mint Ádám és Éva a paradicsomban.

 Nem tudom, mennyi idő telt el, talán tíz perc, talán fél óra. B. megfordult, belefészkelődött a vállgödrömbe, a lábaival összekulcsolta az én lábaimat, és csillogó szemmel félig felém fordulva kérdezte: - Maga is örül, hogy eljöttem? Mert én nagyon. Nagyon nagyon…

Mit tudtam volna erre válaszolni? Csakis az igazat:

- Boldog vagyok, hogy engem választott. Még ha orvosnak is gondolt, miközben én nem vagyok az. Persze Maga sem beteg, egyetlenem: a világ az, aminek egy kiadós kezelésre volna szüksége. 

 B. felnevetett, aztán visszabújt a takaró alá. - Most mit akar csinálni? - kérdeztem megrökönyödve.

- Tudja, doktor, van még valami, amivel komoly problémáim vannak. Kezdjük el a második kezelést, most, azonnal! Az orális fixációmnak is fel kell oldódnia… Készen áll? Beleegyezik?

- Tehetek mást? – válaszoltam tréfás kétségbeesést mímelve. B. feje kibukkant a takaró alól, csodálkozó, kerekre nyílt szemekkel nézett rám.

- Maga most kihez beszél? Én őt kérdeztem, ott lent – bökött a fejével a takaró alá, ahol a sötét, forró barlangban az újra megduzzadt farkam várta a találkozást a legújabb, de minden eddigi közül a legédesebb páciensével.

 Én pedig akkor végleg leszámoltam a szexuál-pszichológusi karrieremmel ezen a világon.