Sok minden történt néhány perc alatt. Mint amikor a halált túlélők, víz alól menekülők, magasból lezuhanók, vagy egyszerűen egy trauma után a klinikai halálból visszatérők mesélnek, életük filmjéról vagy a fehér fényről.
Az én életem filmje az én drámám. Mint minden dráma, ez is a komédia és a tragédia elegye. Benne a pornográf és profán, meg a szép és a szinte szentimentális keveredik, számomra feltétlenül szórakoztató, izgalmas, és nekem bizonyosan katartikus egységben. Mert ez vagyok én. Az ember, a férfi, a lény, a gondolkodó... aki követi a legősibb és legjobb tanácsot: gnóthi szeauton. És amikor meglátja magát, meztelenül és csupaszon, egyszerre sír és nevet.
Ahonnan tegnap este elindultunk, az talán banálisnak is tűnhet: az érintés, a mindenek felett álló, kivédhetetlen érintés, a másik embernek a hozzám való nyúlása. Akárki ez az ember, nő vagy férfi, lehetetlennek tűnhet szembe menni a testi vággyal és az örömmel. Drog ez, ami függőséget teremt, eltéphetetlen szálat - ami mellett minden, az egész élet csak pótlék. Legalábbis én így gondoltam, a magam tapasztalataiból. És persze azt is gondoltam, hogy ha valakinek én vagyok ez az érintő lénye és a szerelme, ahogyan nekem ő a szerelmem és az, aki lázba hozza a testemet is, a szellem és a szív mellett, hát ez maga a tökéletesség, a befejezett isten-szobor a Boldogság Kertjében.
És amikor így van, amikor két ember így érez egymás iránt, egyszerre, együtt (mennyi EGY-ség!), akkor nincsen helye kételyeknek, sértődéseknek, félelmeknek és fóbiáknak. Sem a test, a kicsi mell vagy kicsi pénisz, a löttyedt pocak vagy a terebélyes segg, sem semmi az eleve adott testi dolgok közül nem számíthat. Mert nem azért szeretjük egymást, mert jók, tökéletesek és szépek vagyunk - hanem azért vagyunk jók, tökéletesek és szépek, mert szeretjük egymást. Hittem én. És hiszem most is, de már a tudással a birtokomban. Azzal a tudással, hogy mit érez bármelyik fél (az EGY fele, aki egyedül csak FÉL), amikor ebbe a szent őrületbe belefelejtkezve a másik ridegnek, praktikusnak és szenvtelennek tűnő módon osztályoz, mérlegel és sorba rak. Csöcsöket, seggeket, pinákat - vagy farkakat, szájakat, ujjakat. Gerincvelőből jövő örömöket hasonlít össze az agyból származókkal.
Én megtettem ezt, nem egyszer, nem kétszer, gátlástalanul. Abban a hitben, hogy mi szentség vagyunk, akikhez nem ér fel semmilyen külvilági inger, nem kormol össze semmilyen testi vágy lángja, nem koptat el semmilyen altesti, állati nedv nedv áradó folyása.
Most azonban már tudom, érzem, mi a valóság. Mi van akkor, ha a másik fél sem fél, és maga is híve az igazságnak, a kimondásnak és a szenvtelen praktikumnak. Tragédia, az önértékelés teljes csődje, hisztéria és sötét felhők a józan ész egén. Mert hogyan is lehetne jó az az állapot, amikor szerelmünk szeret - miközben ki tudja mondani a rettenetes szavakat a másokkal való örömről, a másokban talált bizsergésről, az idegen test érintésének izgalmáról? Lehetetlen, hogy valaki mindezen tapasztalatok birtokában, ismerve magát és a világot, engem és csak engem szeressen. Logikátlan, megmagyarázhatatlan és ezért lehetetlen.
Credo quia absurdum est.
A szerelem és az istenhit itt válik eggyé.
Levetkezem a félelmeimet, és ha sikerül, és ha a másik is meg tudja tenni ezt, utána majd könnyebben dobom le a praktikus, gerincvelői vágyak kimondásának kényszerét is. És vele az efféle vágyak lebecsülését. Azért, hogy szabadon szeretve élhessünk, sérületlenül, teljességben és ismerve, értve és szeretve önmagunkat.
Testestül, lelkestül.
