Ha Max-nak lenne érzékeny része, N***-re bizonyosan meghatva, szomorúsággal telve gondolna. Halálos betegséggel élni nem egy olyan sors, amit bármivel is ki lehetne érdemelni. Ha lenne Max-ban sajnálat, őt aztán bizonyosan sajnálná. Azonban sajnálat helyett akkoriban inkább a határtalan geciség és a volt szovjet jégkorong-válogatottat is megszégyenítően magas helyzet kihasználási mutató motiválta hősünket, aki még élvezte is mindezt. Igaz, végül is ez esetben nem történt más, mint amit két felnőtt ember egy drámai, mondhatni tragikus szituációban megbeszél, majd emócióit háttérbe szorítva meg is cselekszik, közös örömére mindkét félnek.

Első benyomásom N***-ról az volt, hogy talán nem is éri meg a befektetett energiákat. Mentségemre szóljon, hogy télen találkoztunk, nagykabát, alatta vastag pulcsi, a szemüvegét az első randin titkolta, ahogyan élete tragikus történetét is. Másodszorra úgy mentem, hogy ha akkor sem jutunk el legalább a csókig (és ha lehet, legalább egy kis ruhában-pettingig is, persze!), akkor hagyom a fenébe, rettenetesen élvezetes beszélgetések ide, nagyfokú szimpátia oda. Valószínűleg megérezhette ezt, mert az első tea közben hirtelen kitört. Kipirultan a szavamba vágott, és egyszerre nekiesett minden falat ledönteni, mint amikor az ember élete első ejtőernyős ugrásánál egy darabig mindenkit előre enged, aztán hirtelen feláll, és most-vagy-soha félrelökve a sort a repülőgép ajtajához nyomul. És általában ilyenkor ugrik is. N*** ugrott. Előtte közölte, hogy felveszi a szemüvegét, mert még jobban szeretne látni, leveszi a pulóverét, mert iszonyúan melege van… és leküldött engem a félhomályos galériáról a földszintre, pisilni és visszafelé két röviditalt hozni. A pisiltetés oka az volt, hogy zavartalanul tudjak rá figyelni, az italok pedig ahhoz kellettek, hogy beszélni tudjon, én meg hallgatni. Meglehetősen felizgatott a gondolat. Vajon hogy néz ki szemüvegben, milyen az alakja derékon felül, és leginkább mi lesz az az őrületesen fontos  mondanivaló, amihez innunk kell?!  

Visszatértem az italokkal, és majdnem el is ejtettem a tálcát. Az a fajta szemüveg volt rajta, amitől egész egyszerűen másodpercek alatt hatalmasra duzzad a dákóm, és nem bírom leállítani az arcra spriccelős fantáziálásaimat. Néhány tizedmásodperccel később vetettem egy pillantást a rugalmas garbóba bújtatott felsőtestére – és ettől még inkább durranás közeli állapotba kerültem. Ránézésre is iszonyatosan kemény és rugalmas mellei voltak, a méretük pedig az éppen tenyerembe való és a nem hiszem el, hogy ekkora és ilyen kerek! között voltak. És ahogyan mosolygott hozzá… kicsit zavartan ültem le a díványra. Azonnal megragadott (persze, hiszen most ugrik, jutott eszembe), és közelebb húzott magához. Mentem, örömmel, boldogan és minden rosszra felkészülve. Mélyen a szemembe nézett, aztán sóhajtott egy aprót, és az arcához húzott, aztán szinte erőszakosan megcsókolt. Egy nő, engem… ez beszarás! És akkor jöhetett a lényeg, az ugrás, a feketeleves.

A bevezető mondatok már gyanúsak is lehettek volna, ennyi dicséretet életemben nem kaptam még egy nőtől sem. Pedig alapvetően tényleg tudok kedves, szórakoztató, sármos, lelkes, mégis visszafogottan kulturált, normális pasiként viselkedni. Még Max-ként is, ha a tét egy (vagy több) jó vagy legalább nem rossz) dugás (vagy legalább szopás). N*** voltaképpen bevallotta, hogy két alaklom és összesen három órányi beszélgetés után szinte belém szeretett. És kíván, rettenetesen. És azt érzi, én is őt. És ezért el kell mondania az igazat. Hogy nem lehet tartós kapcsolata senkivel, velem sem. Mert néhány éve van hátra, jó esetben. Rosszabb esetben csak kettő, vagy kicsit kevesebb. És senkivel nem teszi meg, hogy kölcsönös beleszerelmesedés után mondja el az igazságot, vagy még akkor sem, az utolsó pillanatig. Mert ez tönkre tenne bármilyen kapcsolatot, ezt pedig nem akarja, sem magának, sem a másiknak. És hogy éppen ezért ő fel szokott szedni pasikat, az utóbbi egy évben, amióta megvan a végső diagnózis, és azokkal elégíti ki a szexuális igényeit. Amelyek magasak, legalábbis megfigyelése szerint magasabbak, mint amit a legtöbb pasi tolerálni tud. Valószínűleg a közeli halál és a veszteség, a szorító idő miatt. Ezt szinte egyszerre mondtuk ki, majd bólogattunk, szomorkásan nézve egymásra. Hát, akkor itt az ideje annak az Unicumnak, és aztán meglátjuk – mondtam fél perc után, meglehetősen letaglózva egyfelől. És felizgulva másfelől. Nem, ne érts félre: irtózom a nekrofiliától – ámde ez a nő ott és akkor mindent eszembe juttatott, kivéve pont a halált. Ittunk, hallgattunk, néztünk és csókolóztunk. Aztán átvettem a szót, helyesebben elkezdtem előtérbe tolni Max-et, a saját jópasi-énem hátán. Utólag visszatekintve ez volt az igazán aljas mozzanat – ám valami azt súgja, N*** pontosan tisztában volt a bennem dúló érzésekkel, a fékekkel és a hajtóerőkkel. És nem utolsó sorban megérezte azt, amiben én is meglehetősen bizonyos lehettem: ha mi ezek után legalább egyszer baszunk, az életünk baszásainak nagykönyvében kiemelt fejezet lesz. Így aztán nem volt nehéz dolgom. Tisztáztuk, hogy mennyire sajnálom, hogy mennyire kedvelem, és hogy mennyire kemény vagyok én. Mindkét értelemben, természetesen. Nevetett, és innentől feloldódtunk valami baráti-emberi érzésben, aminek egyenes és egyértelmű folytatása következett. Fizettem, felsegítettem rá a kabátot, hívtam egy taxit, miközben ő a saját telefonján rendelt egy pizzát otthonra. Megérkezvén a ház elé, beugrottunk az öt méterre lévő éjjel-nappali kisboltba, cigi, neszkávé, üdítő és bor ügyben. A lakása kedves, otthonos, meleg fészek volt, mire a kaja megjött, egészen kényelmesen belaktam magam. Evés, beszélgetés, aztán jöjjön, aminek jönnie ugyan nem kell, ám jó lesz, amikor jön! Az ejtőernyő összelappadt, mi meg beléptünk a fürdőszobába. Előtte még meggyújtottunk pár gyertyát a hálóban, kikapcsoltuk a telefonokat, aztán lemerültünk.

Nagyon finom kölcsönös vetkőztetéssel kezdtük, sok apró puszi és komolyabb, harapós csók kíséretében. A korábbi érzéseim a melleivel kapcsolatban tökéletesen bejöttek, szinte elájultam, amikor tenyerembe vehettem őket, egy kis nedves-tusfürdős kényeztetésre. Amit hamarosan követett egy vizes-nyálas nyalogatás, erőteljes cuppantással, szívással és harapdálással. Öröm volt látni, ahogyan átadja magát nekem, nyögdécsel és bújik, szinte a számba erőszakolva a csodás gömbjeit. Nem is bírtam, bírtuk sokáig, felemeltem, és mint egy menyasszonyt a vőlegény, bevittem a hálóba, azon nedvesen, ahogy voltunk. Finoman lefektettem, és elkezdtem körbe-körbe nyalni, nyaktól talpig és vissza. Elégedetten mormogott, nyögdécselt, és egyre határozottabban viszonozta a kényeztetést, míg végre megtaláltuk a legkellemesebb pozíciót, a jó öreg hatvankilences figurát. Szinte semmi más nem járt az eszemben, mint hogy lassan, a lehető leglassabban csináljuk, hogy ez a melegség, ez a paradicsomi, lusta és sokat ígérő izgalom kitartson, ha lehet, akár reggelig is. Eszeveszett lassúsággal köröztem kezeimmel a kemény és kerek seggén, külön-külön használva mind a tíz ujjamat, cirógatva és masszírozva a forró bőrét. Nyaltam, csókoltam a combjai érzékeny belső felét, aztán egyre gyakrabban leheltem bele a kagylóba, amit körkörös csípőmozgással tolt az arcomba. Kicsit helyezkedtem közben, hogy jobban lássam a gyertyafényben, mi is az pontosan, amit a farkammal művel. Mert érezni sem volt akármilyen. De látni, amint hajával végigsimít a lábaim közén, hogy aztán visszafelé mozdultában nyelvét kinyújtva a faszom hegyétől a zacskóm legaljáig beborítson a forró nyálával, majd az egészet újra kezdje, kézzel, arccal, megint és megint, őrjítően lassan és finoman… ez valami felszabadítóan jó érzés volt. Közel jártam a nirvánához, és ahogyan a rózsaszínű, duzzadt és csöpögő pinája a ritmikusan lüktető segglyukával együtt végérvényesen és visszavonhatatlanul beterítette az arcomat, tudtam, hogy ő is valahol a felhők között vonaglik most éppen. Sírni valóan tökéletes nyalás és szopás volt ez. Olyan jó, hogy az orgazmusa, aztán másodpercekkel később az én lüktető spriccelésem szinte észrevétlenül múltak el. A savanykás-édes nedvessége ugyanolyan kitartóan folyt az arcomra, amilyen keményen és határozottan meredezett az én faszom is, az élvezés ellenére. Meg sem álltunk, csak lassítottunk, az utójátékból a következő forduló előjátékát varázsolva. Nem kellett beszélnünk sem, akármerre fordultunk, csak élveztük egymást és örültünk az érintéseknek. Nem emlékszem, hány pozícióban, meddig keféltünk ilyen mennyei harmóniában. Azt tudom, hogy amikor már alig kaptam levegőt, és szomorúan kellett a fülébe lihegnem, hogy nem bírom tovább, édes, akkor már alig éltem, éltünk. N*** kedvesen és fáradtam mosolygott rám, megsimogatta a mellkasomat, aztán nagyon lassan lenyúlt a lábai közé, és kiemelte a farkamat. Felült, én vele szembe térdeltem, aztán csak vártam, mi fog következni.

Ha még bírod egy kicsit, szeretnék gyönyörködni abban a szép faszodban. Megengeded?

Ameddig csak bírom…

Köszönöm! És ha már nincs tovább, állj fel, kérlek szépen, és verd ki, úgy, ahogyan a legjobb neked, lassan vagy gyorsan, mindegy… csak azt kérem, hogy ide, a melleimre fröcskölj, amennyit csak bírsz. Aztán bújjunk össze, és aludjunk.

Nem kérhetett volna olyat, amire jobban vágytam volna abban a pillanatban. Néhány percig tartott, amíg gyönyörködhetett, miközben egyik kezével engem, a másikkal a még mindig lüktető pináját simogatta. Én is gyönyörködtem közben, bal kézzel a duzzadt kemény bimbójú melleivel játszottam, jobbommal pedig irányítottam őt, azt a kezét, amivel a farkamat verte. Szemét becsukva, egyre lejjebb és lejjebb csúszott ültéből, én meg csak hörögtem és szorítottam a kezét, amíg ki nem buggyant a tűzforró magom a lüktető, vonagló farkamból, hogy két nagy hullámban terítse be az egész mellkasát, az arca egy részét, a haját és a nyakát is. Szó nélkül összebújva aludtunk el, utójátéknak a két test közé szorult forró magomon csúszkáltunk, helyezkedtünk, amíg csak össze nem ragadtunk teljesen.     

   Tökéletes pillanat volt, afféle megismételhetetlen. És pontosan tudtuk mindketten, hogy nem is fogjuk megismételni, soha…