... avagy előtörnek bizonyos régi emlékek. Másnál kliMaxos időszakok vannak, nálam meg preMaxos idők, emlékek, és ezekkel az emlékekkel együtt törnek elő némely kérdések is. Visszaolvasgatva régi írásokat, elgyönyörködöm (szigorúan idézőjelben!) az emberen, aki voltam. És még vagyok is - hiszen a folytatás még készül, nem felejtődött el... csak éppen nehéz. vajúdok vele.

Addig is: milyen volt az a valaki, aki régebben voltam? Ilyen, efféle:

Az interjú

Tegnap úgy volt, hogy laza napom lesz, ezért eleve nem is siettem az irodába. Egyedül leszek egész nap, Z. külföldön, senkit nem várunk, csak megnézem az e-mail-eket, kiürítem a postaládát, teszek, veszek, hazamegyek. De persze tudjuk mind: vannak napok, amikor minden egész másképpen alakul. Jobban vagy rosszabbul? Nézőpont kérdése.

Úgy kezdődött, hogy mikor beértem, egy cetli várt az asztalomon. Z. írt pár sort: „Jelentkezett az iroda tegnap, hogy küldenének valakit az állás miatt, csak ma délelőtt jó. Valamilyen „Liza”, és 11-re jön. Nézd meg, beszélj vele, ha szerinted tuti, fel is veheted: majd ha visszajöttem, aláírom, amit kell. Ha bármi gáz lenne, hívj, amúgy jövő kedden itt vagyok, csá, Z.”
Sose volt alkalmazottunk amióta csak működünk, már öt éve - pláne nem titkárnőnk. Úgy gondoltuk, ami tennivaló van egy olyan apró, privát cégnél, mint a miénk, arra elegen vagyunk ketten, a fizetést meg a járulékokat inkább elisszuk és elbiliárdozzuk mi magunk. Néha persze szenvedtem ettől, de nem túl látványosan. Nem a tennivalók miatt: viszonylag gyorsan gépelek két (néha három, sőt négy) ujjal. Sokkal inkább a szex miatt. Mármint az áldott-átkozott fantáziám miatt. De visszafogtam magam, összesen egyszer fordult elő, hogy az irodába kértem egy kurvát, aki – hogy is mondtam a telefonba, a kurva-küldő diszpécsernek? igen: „mindegy milyen, csak blúzban, harisnyában és blézerben jöjjön, legyen szemüveges és minimum érettségizett!”.

Amíg ezt végiggondoltam fél szemmel lecsekkoltam a napi e-postát (nulla darab üzleti levél, százkilenc Viagra- és ötvenkét pénisznövelő-reklám), elkészítettem az első kávét és beléptem kedvenc társkereső- valamint pornóoldalamra. Idáig napi rutin. Háromnegyed tizenegy volt, amikor csengettek.

Egy kicsit megnőtt a vérnyomásom, mint minden csengetésnél, amikor egyedül voltam az irodában. A jelentkezőről addigra már el is feledkeztem, viszont azonnal elindult a fantáziám az egyik felsőbb emeleti irodában dolgozó kislány miatt. A lány – nevezzük Kislánynak, azaz K-nak – nem lehetett több húsznál és már egy éve izgatott folyamatosan, a maga egészen különleges módján. Tudniillik nem igazán bomba egy nő, sőt, az egyszerű „jó csaj” megfogalmazás is igen távol áll tőle. Lapos sarkú, kényelmes cipő, általában nadrág, sőt, abból is inkább vérkonzervatív szövet, semmint farmer, egyszerű, divat-független blúz vagy póló, hidegebb időben kardigán (őrület: általában kiráz a hideg a kardigántól!), semmi smink. Azaz elsőre egy hitgyülis, de minimum protestáns, leginkább kálvinista aggszűz kinézet – és most jön a poén: hozzá majdnem ugyanolyan viselkedés is! Sem nem kihívó, sem nem ártatlanságával tüntető Lolita. Mégis, valami nem stimmel a mosolyával, a megjelenésével, a szikrákkal, amik pattognak a nadrágomban, ahányszor csak összefutunk. Lehet, hogy velem nem stimmel valami?

Viszont nem is K. állt az ajtóban. Ennek ellenére kezdődő merevedésem viharos gyorsasággal erősödött. A másik emeleti irodában dolgozó T. mosolygott rám, mind a harminckét ragyogó fogával. Mivel az én fogazatom aztán minden, csak nem szabályos és ragyogó, hát elmondhatom, ez már önmagában is elgyengít vele kapcsolatban. De ha csak ennyi lenne az egész, istenem, milyen egyszerű volna az élet! Sajnos azonban T-t megáldotta (megverte?) a sors a két legkeményebb női mell alakú görögdinnyével, amit valaha is láttam, élőben, egy méternél közelebbről. Olyan mellei vannak, ami mellett minden egyéb tulajdonsága eltörpül, de szó szerint!

- Szia! Ezeket véletlenül hozzánk dobták be, de nektek jött mind! – mosolygott kedvesen, miközben csípőből indítva megrázta barna hajkoronáját, és vele természetesen hatalmas dudáit is, csak mintegy jelzésképpen: „Itt vagyunk! Minket nézz!”
    - Szia! – mondtam kissé zavartan, miközben mélyen a...hát igen, a dekoltázsába néztem én is, ahogy minden férfi, a szeme helyett. – Köszi szépen – vettem el a leveleket – öööö, ne haragudj, vannak nálam éppen... – motyogtam dedós módon, mintha bizony bármikor is lehetséges lenne, hogy bejöjjön hozzám, magával hozva azokat az eszméletlen cicijeit egy kis barátkozásra.
    - Persze, nem zavarok. Sziaszia! – lehelte oda, csak úgy futtából, ahogy elindult felfelé az előtéri lépcsőn. Annyi önuralmam még volt, hogy lassan becsuktam az ajtót és csak utána nyúltam a nadrágomba, hogy helyrerázzam a dolgokat.

    Aztán persze nekiálltam egy kicsit összerámolni az előtérben és a nagy tárgyalóban, merthogy eszembe jutott a „valamilyen Liza”.
- Addig se’ a farkaddal foglalkozol legalább! – mondtam magamban kicsit gúnyosan. És persze elhamarkodottan, mint mindig. Még a pamlaghuzatot rángattam, hogy valahogy kinézzen, amikor ismét csengettek. Kimentem az előtérbe ajtót nyitni, mondhatom még majdnem teljes nyugalomban, aznap utoljára.

Az ajtóban most már valóban az volt, akit „vártam”. Legalábbis elméletben. Mert ha Z. mondott volna bármi mást a nevén kívül, akármit!, akkor talán be sem engedem, elkerülendő a továbbiakat... Igaz, ő se’ tudott semmit a csajról, a keresztnevén kívül. Amit természetesen én sem értettem, mivelhogy a bemutatkozás másodperceiben enyhén szólva is zavarban voltam.

L. ugyanis majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az a nő annak idején, akit a szakszolgálat küldött, extrém titkárnő-igényemet kielégítendő. Harminc körüli, hosszú vörös hajú, furcsán zöldes szemű tünemény. Blézerben, harisnyában, és a többi.

Bekísértem a tárgyalóba, közben futólag megmutattam a vizes helyiségek bejáratát és mellette a belső irodát. Leültünk, én a fotelbe, neki felkínáltam a pamlagot. Megkérdeztem a kávét: igen, kért, meg ásványvizet is. Egy pillanatra kimentem feltenni a vizet forrni, aztán mikor a szokásos semmitmondó bemelegítő társalgásba kezdtünk volna, megint csengettek.

- Elnézését kérem, azonnal jövök... nem várunk senkit, gondolom tévedés lesz – mondtam futólag, aztán kimentem az előtérbe. Amikor kinyitottam az ajtót, egészen kicsit megremegtem: K. állt ott, kezében a szokásos számla és nyugta, amiket havonta alá kell írni, le kell bélyegezni. Szokásos öltözék, szokásos mosoly. Mielőtt még bármit mondhattam volna, be is lépett és elindult az irodába, mivel a benti asztalon szoktam aláírni és a bélyegző is ott van. A küszöbnél vette észre, hogy nem vagyok egyedül – és hogy aki ott van, az nem Z., a társam, hanem egy ismeretlen nő.
- Bocsánat – mondta, halványan elpirulva, ahogy visszafordult – nem gondoltam, hogy...
- Semmi baj! A hölgy jelentkezett titkárnőnek, nemrég érkezett, éppen most kezdtünk beszélgetni. Aláírom, lebélyegzem, gyere csak be nyugodtan.

K. belépett, L. felállt és kezet nyújtott neki. Alig volt kellemetlen a dolog, lévén hogy egyikőjük vezetéknevét sem tudtam. De ügyesen és bájosan elintézték a bemutatkozást, így csak mosolyogtam, nem is nagyon figyeltem tovább rájuk (én ökör!), aláírtam, bélyegeztem és K. már indult is. Valami a szokásoshoz képest új furcsaság volt a nézésében. Becsuktam az ajtót mögötte és visszamentem.

- Hol tartottunk? – kérdeztem annyira laza modorban, amennyire kényelmetlenül álló farkam kínos szorultságától csak tudtam. L. mosolygott és csak annyit mondott: - A kávénál és az ásványvíznél.
– Ja, igen. Hozom is! – azzal beléptem a konyhának és fürdőnek használt helyiségbe, kitöltöttem a forró vizeket a Nescaféhoz, tálcára tettem az üvegeket, és közben végre meg tudtam igazítani a merevedésemet is. Elég izgatónak tűnt, hogy azzal a kézzel fogom meg L. kávés poharát és üvegét, amivel előtte a duzzadt farkamat markolásztam. Ám mielőtt jobban belelendültem volna, megéreztem, hogy valaki néz. Valaki? Csak L. volt ott, természetesen. És az előszobai falitükör tökéletes belátást biztosított a konyhai pulthoz, ahol kávékészítés címén masszíroztam magam! Amikor észrevettem, már visszafordult és mosolyogva nézelődött körbe-körbe, ártatlan pillarezgetéssel. Rendben, egy null oda! De nem rohant el, nem háborodott fel, sőt: lazán keresztbe vetett lábbal nézett a furcsán-zöld szemeivel, mikor bevittem a tálcát.

- Nem igazán profi, ha szabad ezt mondanom – nézett rám ártatlanul – látszik, hogy szüksége lenne itt egy jó asszisztensre!
- Miből gondolja? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, miközben az járt a fejemben, vajon tudja-e ez a nő, mi az, amire szükségem volna...és vajon neki szüksége van-e ugyanarra...?
-  Poharakat tudniillik nem hozott!
- Tényleg...de pótolom, egy pillanat – mondtam én - csakhogy közben ismét csengett valami! Kivételesen a telefon volt, gondoltam gyorsan elintézem. Ám Liza közben már széles mosollyal elindult a konyha felé, lazán mutogatva: majd ő elintézi, üljek csak le és beszéljek nyugodtan. Rendben. P. volt az, egy mérnök ügyfelünk. Ő aztán szeret beszélni, a legkisebb problémát, mint a mostani is, jó tíz percig tudja vázolni. Hallgattam, hümmögtem, néha egy „igen...”, néha egy „nem...”. Őszintén szólva sokkal jobban lekötött az előtérben lévő nagy tükör. Igen, az, amelyikből remekül látszik a konyha. Ahol ez a rámenős titkárnő-jelölt ügyködött éppen. Poharakat vett elő, rátette a tálcára, majd ráérősen kigombolta a blúzát, szépen összehajtva letette a tálalóra. Egy kicsit illegette magát a vadító fekete melltartójában, megemelte és összefogta a melleit, úgy tett, mintha valakinek a szájába akarná adni éppen – na vajon kinek? Aztán kikapcsolta a melltartót és levette, miközben úgy fordult, hogy a tükörből csak a háta látszódjon. Felvette a blúzt és begombolt a négyből két gombot. A melltartó ott pihent összehajtva a pulton, én pedig azt hittem, itt a vége az előadásnak és kvittek vagyunk. De nem: lassan, mintha táncolna, körkörös csípőmozgással centiről centire feljebb húzta a szoknyát, a két tenyerével szorosan és egyre feljebb simogatva a combjait. Mikor a csípőjéhez értek a kezei, egy gyors és határozott mozdulattal beakasztotta az ujjait a pántba és leengedte a kezeit a bokájáig. Két gyors tánclépés, és ott állt szoknyában, harisnyában, kezében a bugyijával! A bugyit a melltartó mellé tette, majd, mintha mi sem volna természetesebb, angyali nyugalommal megfogta a tálcát a poharakkal és belibegett a szobába.

Letettem a telefont és sóhajtottam egyet. Folytatnunk kell, azon melegében, ez nyilvánvaló. Talán jöjjön a munka.
- Nos, igyuk meg azt a kávét, azután megmutatnám, pontosan mi is lenne a teendő… – mondtam, határozottnak aligha nevezhető, ellenben megfelelően rekedt hangon. – Helyes. Már nagyon kíváncsi vagyok! – mondta Liza mosolyogva.

Valahogy elbotladoztam a belső irodáig, előre engedtem, hogy leülhessen a gépem elé. Közben persze a táskáját is hozta, csak azért, hogy egyenes lábakkal lehajolva letehesse az asztal mellé, jelentőségteljesen kidomborítva érett, kerek és bugyitlan fenekét. Kecsesen belehuppant a forgószékembe, miközben mi oldalvást álltunk mellette: én magam az ő bal oldalán, farkam pedig az én jobbomon, kettőnk között. Mielőtt azonban bármit elkezdhettem volna mondani, ugyanazzal a lendülettel, amivel jobb keze lecsapott az egérre és rákattintott kedvenc pornósite-om pihenő ikonjára, ballal a lehető legtermészetesebb módon megragadta a fütykösömet a nadrágon keresztül. Csillogó mosoly kíséretében nézett rám, félig megdöntött fejjel és enyhén tachikardiás hangon azt mondta:
- Nem kellene inkább tegeződnünk? Valahogy olyan ostoba pornófilmes hangzása lenne, ha azt mondanám: ”Leszophatnám most azonnal, Főnök?”
- Kedves Liza – nyögtem határozottan – szólíts csak Sanyinak… és szopj bátran! Ha megengeded, én addig elfoglalom magamat azzal a csodálatos seggeddel.

Azzal megemeltem kissé, hogy fel tudja tenni jobb térdét az asztalra. Bal térdével a széken, farkammal a szájában vonaglott, mint egy sikló, amin áthajtott egy biciklista. Jobb kezemmel a szoknyája alá nyúltam, ballal pedig a fejét simogattam, időnként finoman rányomva ágaskodó faszomra. Alig két percet hörögtem ebben a pozícióban, amikor ismét csengettek. Mivel addigra már kiléptem a nadrágból, gatyából és az ingem sem volt rajtam, gondoltam mára elég, leszarom, akárki is az! Liza azonban finoman lecuppant a farkamról, és ugyanazzal a lendülettel elindult az előszoba irányába.
- Hagyd, majd én elintézem! – mosolygott cinkosan, miközben nyelvével körbenyalta duzzadt ajkait. Lerogytam a székbe, háttal az ajtónak és finoman masszíroztam magam tovább. Közben azért gondolkodtam: mégis, ki lehet az? Esetleg a postás? Ha át kell valamit venni, L. is alá tudja írni… ügyes nő, eddig abszolút alkalmasnak tűnik!

Talán egy perc telhetett el, mikor finom simogatást éreztem a nyakamon. Lehunytam a szemem és kéjesen nyögve vártam, hogy a kezek, amelyek lassan elindultak a vállaimon át a mellkasom és a hasam felé, végre célba érjenek. Csodálatos érzés volt, ahogyan a két mell rugalmasan de súlyosan harangozott a hátam mögött, néha ingerlően nekiütődve a gerincemnek. Még mindig csukott szemmel hátranyúltam és megragadtam a kart, hogy, mint amikor táncra hívunk valakit, magam mellé vezethessem. Furcsa érzésem támadt, eltelt több másodperc, amíg rájöttem miért: egyszerre hallottam három különböző, egyformán kéjes zihálást! Egyik persze a sajátom, a másik Lizáé - de honnan jön a harmadik?!

Kinyitottam a szemem és azt hittem, kiugrom a bőrömből. Liza simogatott, igen – de közben az ajtóban ott állt K., mindösszesen egy fehér, csipkés francia bugyiban! Félig csukott szemmel nézett minket, miközben egyik kezével kicsi, ruganyos melleit ringatta, a másikkal pedig a bugyin keresztül finoman simogatta magát. Liza halkan felnevetett, miközben újra kezelésbe vette továbbra is meredten álló szerszámomat.
- Itt maradt az ő számlapéldánya, azért jött vissza. Felajánlottam, hogy gyorsítsunk az ügymeneten és keressük meg együtt. Jól tettem? – mondta L. kihívóan.
– Nálad talpraesettebb titkárnőt még nem láttam! – feleltem mélységes őszinteséggel.
-    Szerintem K. is nagyon jó, próbáld csak ki!
A kislány erre halványan elpirult és mint egy alvajáró, megindult felénk. Az utolsó konkrét emlékem az, hogy a székemhez érve egyik lábával, mint egy gátfutónő, egyszerűen átlépett a vállamon, tűzforró bugyiját az arcomhoz dörzsölte, miközben a fejem fölött csöpögős csókba kezdett Lizával. Nyögtem egyet és miközben fogaimmal elhúztam K. bugyiját, és két kezemet széttárva, mint egy disznóáldást osztó pornográf-Jézus, megmarkoltam mind a kettőjük pináját alulról...

    Ami pedig ezután következett, az minden korábbi álmomat és képzelgésemet felülmúlta. Legalább háromszor vesztettem el az eszméletemet néhány másodpercre, miközben a lihegések, morgások, kiáltások és sikítások olyan kakofóniáját produkáltuk, mint egy tíztagú vegyes-kórus, amikor egy különösen agresszív kortárs zenei darabot ad elő! Mielőtt elnyelt volna az őrület, magamban hálát adtam a gondviselésnek, hogy professzionális házimozi-berendezéseket forgalmazunk, így a süketszobává átalakított irodából nem szűrődik ki semmilyen zaj.

Vizuális típus vagyok, ezért aztán főleg a képekre emlékszem, azokra a képekre, amiket most, órákkal később is élesen látok magam előtt, mintha kedvenc oldalamon nézegetném egy három-szereplős akció fényképeit: Liza vörös haja, amint a heréim simogatása közben alulról nyalja a Kislány lucskos pináját, míg én félig guggolva ki-be csúsztatom lüktető dákómat a K. szoros segge lyukába. A két vonagló test, ahogyan a nyáltól és ondótól nedvesen egymáson csúszkálnak, miközben kipirosodott makkú farkam hol az egyik, hol a másik picsába hatol be egy kéjes pillanatra. Liza mellbimbói, ahogy mint két masszív torony várják a támadást és megremegnek, amikor a forró ondóbombák becsapódnak. A Kislány gerince, ahogy jobbra-balra tekereg, mintha szabadulni igyekezne a szorításomból, miközben egyre keményebben húzza rá magát a farkamra. A két arc, ahogyan egymást csókolja a két száj, egymásba gabalyodik a két nyelv, alig hagyva helyet a fasznak, amely mint egy dühös muréna próbál átfurakodni a két száj alkotta lüktető, szűk kapun.


Fogalmam sincs, meddig tarthatott az egész, nem tudom, hogy én, aki általában egyszer szoktam elsülni – igaz, akkor elég nagyot - most vajon hányszor fröcsköltem tele a lányokat és a bútorzatot a legkülönbözőbb pozitúrákban. Azt sem tudom, ők hányszor élveztek el, csak azt tudom, hogy mire teljesen kimerülve, kibogozhatatlanul egymásba gabalyodva elterültünk a nagyobb szoba szőnyegpadlóján, addigra már arra sem maradt erőm, hogy a tálcán álló ásványvizes üvegből pohárba töltsem a vizet. Úgy ittam a palack nyakára tapadva, mint egy élőhalott, aki két nap bolyongás után talált egy oázist a sivatag közepén. A Kislány fáradtan nézett és hang nélkül mutatta csak: töltsek az ő szájába is. Még Liza volt a legjobb állapotban közöttünk: kis pantomimünket látva felnevetett és azzal a huncut nézésével csak annyit mondott:
- Locsolj az én számba is, te gazember!

Aztán végre feltápászkodtunk valahogy. Ruháinkkal együtt mintha valamiféle zavart is magunkra vettünk volna, mosoly nélkül nézegettük egymást, mint aki nem egészen biztos benne, mi is történt itt nemrég. Aztán K. elindult kifelé, én elkísértem az ajtóig és tétován elbúcsúztunk, legalábbis aznapra. Liza a konyhában volt, a bugyiját és a melltartóját pakolta el a táskájába.
- Nem veszed fel?
    - Nem. Élvezni akarom a napsütést. Kicsit meggyötörtél, tudod? Ezt a fiatal lányt is féltettem néha, olyan vadul basztad.
- Nem emlékszem. Nekem egyébként úgy tűnt, élveztétek Ti is...!
- Igen, élveztük. Főleg, mert teljesen megőrültél és ezt ki is mutattad. Az ilyesmitől minden nő begerjed – viszont ettől még fájhat a melle és éghet a bőre, különösen az érzékenyebb részeken!

Azzal felágaskodott és egy cuppanós puszit nyomott az orrom hegyére.
- Egyébként föl vagyok véve?
- Te mit gondolsz?
- Azt gondolom, holnap reggel kilencre itt vagyok.
- Helyes! És pihend ki magad, mert holnap is sok munka vár ránk. – mondtam a tőlem telhető legnagyobb faarccal. Elnevette magát és erősen megmarkolta az ingem nyakát, mint egy tapasztalt dzsúdós a combdobás előtt.
- Holnap más oldalamról is megismersz. Nadrágban jövök és dolgozni fogok, szolidan és tisztességesen. A legtöbb, ami történhet, hogy a titkárnősködés mellé egy kis ápolónősködést is bevállalok: elnézve a farkadat, szükséged lesz rá!
    
Azzal, mielőtt válaszolhattam volna, már ki is libbent az ajtón. Visszamentem a szobába, leültem a monitor elé, amin még mindig keféltek a kétdimenziós profi pornósztárok, csak hangjuk nem volt, mivel az egyik hangszóró felborult a nagy tülekedésben és most a fém csatlakozó („mintha egy robot fém fasza lenne” – gondoltam magamban röhögve) magányosan feküdt az asztallapon.
    
Kigomboltam a nadrágomat és elővettem a farkamat. Tényleg annyira vészes lenne? Piros volt és meggyötört, ez igaz. És elég érzékeny is. Azon tanakodtam éppen, hogy talán le kéne zuhanyozni hideg vízzel, utána pedig aludni egyet a díványon, amikor – ma már vagy hatodszor! – csengettek. Reflexből felálltam és mentem ajtót nyitni.

T. volt az, a lehető legkihívóbb módon mosolyogva, bal karjával az ajtófélfának támaszkodva, lábát a nyíló ajtórésbe csúsztatva.
- A postát kerestem és rájöttem, hogy reggel véletlenül beadtam neked a miénket is – mondta, miközben mintegy véletlenül, szórakozottan, ahogy a hajukat csavargatják egyesek, egy gyors mozdulattal végigsimított a jobb mellén. Akkor vettem észre, hogy a blúz alatt nem visel melltartót és a bimbója szinte átüti a finom anyagot.
- Lehetséges – makogtam zavartan – még nem néztem át. Mindjárt hozom! – azzal megpróbáltam visszahúzódni az előszobába. T. azonban – továbbra is a szemembe nézve – jobb kezével belenyúlt a nyitott sliccemen át a nadrágba és erőteljesen megszorította éledező dákómat.
- És addig hagynád, hogy itt álljak, egyedül? Különben is, az előbb mondta K., hogy sokkal ügyesebben keresgéltél, amikor ő is segített! Bejövök és segítek én is! – azzal hatalmas melleivel szinte belökött az előtérbe, jobbal továbbra is finoman fogva tartott, miközben ballal behúzta az ajtót maga mögött.
- És bezárom az ajtót is, mert nem szeretném, hogy bármilyen „titkárnőcskék a szomszédból” bejöjjenek, amíg keresgélünk!
- Szóval nem zártuk az ajtót és te...- akartam tisztázni a tényállást, de mire idáig jutottam, a számat teljesen betöltötte a világ legcsodálatosabb mell formájú, mézédes görögdinnyéje. Csak annyi erőm maradt még, hogy magamban megfogadjam: az első dolgom lesz holnap asztalost hívni és kukucskálót csináltatni az ajtóra! A faszomat az állandó csengetésekbe: nekem is lehet magánéletem!

Azután a vér lassan átvonult az agyamból oda, ahol nagyobb szükség volt éppen rá. Így aztán más egyébre már nem nagyon emlékszem a tegnapi napból…

Budaörs, 2006-07-25