Mire nem jó egy átlagos farok?!
(2.)
Ebben a helyzetben lépett színre Laci, kocsmai ismerősöm, mondhatni haver, amolyan alkalmi cimbora, oldalán két darab igen lengén öltözött csajjal. Az integetések és üdvözlések után egy asztalhoz telepedtek, távolról is érezhetően meghitt, intenzív duruzsolásba mélyedve. Amiben semmi érdekes nem lett volna, ha mind a hárman nem néznek időnként és egyre gyakrabban felém. Miután leellenőriztem, hogy a legutolsó wc-látogatás után vajon rendesen felhúztam-e a nadrág zippzárját, így a farkam nem lóghat ki (tavasztól őszig nem szokásom alsónadrágot hordani, szabadidőmben legalábbis semmiképpen), más lehetőség nem lévén arra gondoltam, kedvesen visszamosolygok rájuk, aztán majd kiderül, mi az oka a nagy nézelődésnek. Ki is derült, mint derült égből a villámcsapás: Laci egyszer csak felállt, odajött hozzám, és kedvesen, bár kissé zavarodottan arra kért, mennék be vele a mosdóba, pár szó erejéig. Megrökönyödésemet és látens buziságomtól való irtózásomat félretéve udvariasan, és - nem tagadom -, egyre kíváncsibbá válva követtem.
Bent fokozódott a helyzet, amennyiben az én kedves ismerősöm enyhén elvörösödve, de azért határozottan megkért, hogy tegyek úgy, mintha én is vizelnék, azaz szedjem elő bátran lompost. – Könnyebb lenne nekem a dolog, Sanyikám… mindjárt meg fogod érteni, miért – mondta egy közepes sóhajtás kíséretében. És bár beépített buziméterem e ponton erősen kattogni kezdett, voltam olyan zavarban, hogy szó nélkül elővettem a faszomat, és bárgyún mosolyogva pisálást imitáltam, miközben felhúzott szemöldökkel vártam a folytatást. Megdöbbentő, szomorú, ugyanakkor megható és izgalmas pillanatok következtek, így utólag elmesélve még inkább érzem, mennyire. Mert évek elteltével is sűrűn eltöprengek, vajon honnan vette az erőt Laci mindahhoz, amit ott és akkor két percben el mert mondani egy félig-meddig idegennek, nekem? Nem csigázva tovább a kedves olvasót: arról volt szó, hogy ő bizony egy férfit keres aznap estére, egy kedves, intelligens, egyedülálló férfit, aki szívesen csatlakozna hármójukhoz, és… és hát kellően méretes farokkal rendelkezik ahhoz, hogy a kint várakozó két éhes picsát egyszer (de inkább többször) jól megtömje, különös tekintettel az egyikre, aki hozzá oly közel áll. Cserébe természetesen mindenféle extra kényeztetésekre is sor kerülhetne, ha, és amennyiben például én. Én, aki a lányoknak első látásra nagyon szimpatikus vagyok, azok után meg, amiket ő röviden elmondott rólam, kimondottan és különösen is. Ezen a ponton először elnevettem magam, és már majdnem kezdtem előadni a nagymonológot, melyben Hamletet megszégyenítve búsongok és tipródom majd én magam is a saját méretem miatti elkeseredésemben, amikor Laci felém fordult, és kezében a farkával mélyen a szemembe nézve félbeszakított.
– Nézd, Sanyi, ne gondolj semmi extrára. Vagyunk olyan jóban, és tiszteljük meg kedveljük egymást annyira, hogy ez ne legyen probléma, úgyhogy elmondom, mi van. Ez van, látod? – azzal szomorúan lenézett saját magára, majd vissza rám, figyelve, hogy követtem-e a tekintetét, és vettem-e az adást.
– Tudod, hogy van két gyerekem, és igaz, hogy elváltunk az asszonnyal, de nem elsősorban ezért, volt ott sok minden más. Így születtem, ez van. Ettől még rendes ember vagyok, mondhatjuk nyugodtan, hogy jó férj, jó apa, meg minden. De van, amikor ez nem elég, bassza meg! Ekkora a farkam, látod. És ha feláll – mert szerencsére még feláll, azzal nincs baj –, akkor sem lesz sokkal nagyobb. Mennyi ez, ránézésre? Tíz centi, tizenegy? Nem nagyom méricskélem, gondolhatod! Ennek az édes nőnek meg, aki ott kint vár, ennek ez így kevés, nagyon kevés. Érthető… Pedig szeret engem, és én is őt, nagyon. És jól is élünk, egy éve ismerem, imádjuk egymást, meg nem csalna, le nem feküdne mással, soha. Tudom, megbeszéltük. De azt is tudom, hogy vágyik valamire, amit én nem tudok neki megadni. Hát ez a helyzet. Érted?
Értettem, nagyon is értettem, bár szólni nem nagyon tudtam mit. Most sem tudom, lehet-e valamit is mondani ilyenkor? Vagy egyáltalán: kell-e, érdemes-e? Amikor meg bírtam szólalni, kis krákogás után csak annyit kérdeztem, miért vannak ketten, és egyáltalán, hogyan lesz ez az egész? És hogy csináltatok már ilyet, máskor is? Ami ugye egyértelműen a beleegyezés jele. Laci így is vette, megnyugtatóan és láthatóan megkönnyebbülve mosolygott, miközben elraktuk farkainkat és a kézmosóhoz járultunk.
– Egyszer már volt ilyen, igen, akkor a Szilvim (ő a Szőke) barátnőjének (ő a Barna) a pasijával csináltuk. Kellemes volt, akkor úgy éreztem, hogy mindenkinek – de valahogy nem volt folytatás, és aztán ők szakítottak pár hónapja. Azt még tudnod kell, hogy a Zsuzsa (a Barna, a barátnő) ráadásul azóta összeköltözött a Szilvivel (a Szőke, Laci csaja – memorizáltam ám, gondosan és precízen!), és hát ők alapvetően szeretik egymást. Mármint úgy is, mint nő a nőt, érted? (hm… ez egyre jobban és izgatóbban hangzik!). na, a lényeg, hogy gyere, ülj át hozzánk, kicsit beszélgetünk, ismerkedünk, aztán elugrunk hozzám. Kaja, pia van, sőt, látod: nő is! A meccset meg megnézzük később, én úgyis veszem az egész vébét videóra. És ha nem gáz, maradhatsz akármeddig, hely van, külön szoba is, nyugiban. Na?
Ez volt az utolsó pillanat, amikor megijedhettem és visszakozhattam volna. Utólag nézve egyértelmű, hogy hiba lett volna, nemcsak a baráti felajánlásnak álcázott kérés elutasításának rossz íze miatt, de a következő órák inkább kellemes, mint furcsa élményeinek elmaradása okán is. Mosolyogtam hát, bólintottam, és hangosan csak annyit mondtam: - Lacikám, ha te biztos vagy magadban és a nődben, részemről örömmel igen. Sőt! És persze köszönöm a lehetőséget. Igyekezni fogok, ezt megígérhetem.
Innentől azután a nagy kimondások véget is értek, inkább az izgalom és a jobbnál jobb meglepetések domináltak egészen hajnalig, amikor is végül magára hagytam ezt a furcsa trojkát, hogy hazatérve kialudjam magam, és megemésszem, no meg hogy archiváljam agyamban az előző órák eseményeit.
