Max, aki vagyok, volt gyerek és ifjú, mielőtt még megszületett volna jelen személyisége. Élményei jó részét tudva vagy tudat alatt bár, de ezekből a régi időkből hozta magával. Először jön a jót a rossztól való megkülönböztetés, aztán sorban a többi: a jó kinek jó?, a rossz miért rossz?, hol a határ, milyenek a többiek, milyen vagyok én? Jó-e nekem Vele - és jó-e Neki, velem? Mi a szó, mi a gondolat, mi az érzés? Mi a sorrend, mi a kommunikáció? És persze mindezeket hogyan csináljam - és hogyan csinálják mások? Hogyan akik sikeresek, akikkel mindig mindenkinek "jó" - és hogyan azok, akik a valamit (néha az egész életüket) mindig elbaszó kategóriába tartoznak...
36 évesen ott tartottam, hogy velem nem lehet veszekedni. 39 voltam, mire eljutottam oda, hogy bírtam veszekedni - de élni még nem tudtam Vele. Most 43 vagyok, és olyanokat teszek, gondolok, amiket néha magam sem értek. Közben pedig minden hullámvölgy és megtorpanás ellenére élek, Vele - megdöntve minden korábbi "rekordomat"! Max pedig van akkora barom, hogy mindezt tapasztalva sem elégszik meg az örömmel, hanem igenis nekiáll, és megfeszített elmével gondolkodik, elemez, hogy kiderítse: MIÉRT van ez így? És persze: mit csinálhatna még jobban? Borzongató érzés, különösen akkor, amikor Maxina tökéletességről szóló írását olvasom, egy olyan 48 óra (és olyan 14 hónap!) után, mint amiken túl vagyunk.
Sajnálom, hogy ilyen vagyok, ez talán az első és legfontosabb tanulsága az elő-Valentinnek és eddigi élésünknek is. Fából vaskarika érzés a javából: talán éppen ezzel a sajnálkozással teszem/tehetem tönkre azt, ami van. Nem tehetek róla, legfeljebb ellene. Remélem teszek is, azzal, hogy kiadom magamból, például, itt és most. Tudom és ritka elengedett pillanataimban érzem is, hogy milyennek látszom kívülről, a Másik szemével nézve. Semmisejó Max nem az ez ember, akivel bárki - beleértve önmagamat is - szívesen & lelkesen élne együtt. Ő sem ezt a részemet szereti a legjobban, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is: meg tud békélni vele, tudja ignorálni, amikor szükséges, még ha komoly konfliktusokat, üvöltözést és alkalmanként tettlegességet igényel is az "eljárás". Szeretem, és ezzel együtt szeretem benne ezt az érzést is.
Jelen pillanatban ennyi, amit mondani tudok: A túlcsordulás szentimentális és röhejesen nyafka pillanatát megelőzendő lelépek a színről. A többi: magánügy, a legmagánabb kategória. Élvezni akarom a pillanatot, a ritka pillanatok egyikét, amikor képes vagyok gondolkodás és elmélkedés nélkül élvezni. Mással, más témával jövök majd újra. Mert amíg teljesen "gyógyult nem leszek", a tökéletesség még rengetegszer elő fog jönni, ez biztos.
(ez most egy tökéletlen, ámde nagyon jó hangulatú bejegyzés lett!)
