prológus

Ámbár nem a népszerűség keresése, hanem a terápiás önkiírás blogunk eredendő ős-célja, azért van bennem egy kis lelkiismeret-furdalás mindig, ha bejegyzést írok. Éspedig azért, mert Maxina kétsoros megszólalásai általában ötször-hatszor annyi olvasót "vonzanak" ide, mint a saját, öldöklően unalmas megnyilvánulásaim. Félre azonban önsajnálat - egy pszeudo III.Richárdnak ez amúgy sem áll túl jól -, és ki a farbával, amúgy Max módra, némi (nemi) pszichológiával nyakon öntve, vállalva az érdektelenné válás egy íróféleségre nézvést gyilkos beálltát. Nézzük hát a kérdéseket és a válaszokat, lehetőleg röviden és pontosan. Ahogy a bloggazda a való életben szeretne írni, főképpen, de nem csak a szépirodalmat, hanem általában véve bármit. Szikáran. Mint Tar Sándor. Körülbelül és minimum.

magányos kérdések és válaszok ideje

- Különválasztotta-e Max már kora serdülőkorban a nemiséget, a szexust az emócióktól, a szerelemtől?
Igen.

- Okozott-e régebben és mostanában ez problémát neki?
Régebben kevesebbet, mostanában többet.

- Tudatának teljes birtokában, önmagát megfigyelve érti és érzi vajon a problémák mibenlétét?
Kétségkívül érzi - és szenved ettől...

- Akar-e Kurvákat, Ribancokat kefélni, sorban és kvantitatívan?
Akar bizony, és a mai napig képtelen ezt szégyelleni, erről lemondani.

- Akar-e ugyanakkor teljes szellemével, lelkével és testével Egy lenni azzal, akit legjobban és legmélyebben szeret?
Olyannyira akar, hogy az őrület határán billeg, amikor ilyen helyzetbe kerül!

- Épített-e oltárt (sőt: inkább menhirt, mozdíthatatlan, viharálló monolitból faragott követ!) első szerelmének, amely oltáron lévő szent-kép csak annyiban volt valóságos, amennyiben egy barokk oltárkép Jézusának arca hasonlíthat a valódi, egykor volt de sohasem látott isten-ember arcához?
Épített, és közben is tudta a lelke legmélyén, hogy a bálványimádás szörnyű bűnébe esik éppen.

- Tanult-e ebből valamit? Tud-e ma Múzsájára nézni úgy, hogy abból a Múzsa, a Valódinő megértse és megérezze az egykor volt oltárépítő szándékát, érzését, valóságát?
Tanult - de nem eleget. Képtelen annyira empatikusnak lenni, hogy saját akaratából, saját szabadságából fakadóan olvadjon össze az Egy-ségben a neki rendelt, neki való, örökkön vágyott-álmodott lénnyel.

- Lát-e kiutat akár Max, akár a gazda ebből a szorult helyzetből?
Nem látnak kiutat. Azt azonban tudják, hogy a nem-látás nem jelenti azt: nem is létezik a kiút. Csak annyit jelent, mi/én nem ismerjük/ismerem az utat.

- Bízom-e annyira magunkban, hogy bekötött szemmel hagyjam magam vezetni, ha a Párom úgy véli, ő ismeri, látja és járja az utunkat?
Igen. Félni fogok, reszketni és lábaimmal kétségbeesetten tapogatózni minden lépésnél. És talán minden pillanatban elátkozom magam, amiért az oltárépítő hivatást választottam, Kurvák és Ribancok futtatása helyett.

epilógus

Fejlécünkben a kezdetekkor ún. tanulságokat ígértünk. Mi a fentiek tanulsága? Az biztosan nem, hogy ne tégy semmit, ne beszélj semmiről, ne gondolkozz, ne tervezz, ne álmodozz, főleg ha párkapcsolatról van szó. Valami másra kellene kilyukadni. Olyasmire, ami nemcsak megkoronázná fáradozásainkat, de el nem múló boldogsággal és örömérzettel töltene el minket - miközben örömünket (az enyémet legalábbis biztosan...) fokozná a tudat, hogy akár csak egy olvasónk is, aki hasonló cipőben jár vagy járt valaha is, saját hasznára tudhatja fordítani az itt olvasottakat. Ennek elérése körülbelül olyannak tűnik most, mint egy több hónapos tűzszünet Maximával. Nehéz, de nem reménytelen