előre szólok: ez itt egy lázárervines infantilis gügyögés lesz. Vagy annak a paródiája. Hátha EZ beválik, ha már a komolysággal és a nyíltsággal nem jutottunk egyről a kettőre.

Szóval: Hamletke sétál a Négyszögletű Kerek Erdőben. Közben gondolkodik. Nem azon, amin nem tud változtatni ("Lenni vagy nem lenni?"), hanem azon, amin esetleg tudna. Szeretni vagy nem szeretni?

Mivel ideje van a szegény(már-nem-legény)nek, ezredszerre is végiggondolja eddigi életét. A szeretéseit és a csúnya dolgait. Aztán elgondolja az elmúlt időket, beleszeretését és az őbelé szeretések időszakait. Volt bőven ilyen - a legutóbbi éppen egy hetes lesz, pótlólagos kedvenc csokival, rajta szívecskékkel, ilyen-olyan finomságokkal. A legfinomabb egyértelműen az ágyban, koitusz nélkül (jó: a koitusz előtt...) átadott érzésmorzsa volt. Amikor megint a félelemnélküliséget kóstolgathatta. Finom íze van ám a félelemnélküliségnek - főleg frissen. Olyan pinaízű, körülbelül. édeskés, kicsit savanykás, kicsit sós. Egy hetesen viszont már kesernyés. Mondjuk az is jó, annak, aki szereti a tonikot. Hamletke ha választhat, inkább gyömbért iszik. De még inkább pinalevet szürcsölget. Abból is azt a nemrégiben megízlelt fajtát, aminek először az édes íze jött elő, később a savanykás is, aztán meg - hiszi-e a pina gazdája, vagy sem, ez lényegtelen! - a spriccelés közbeni kicsit sós változata is. Hamletke odavan ezért az ízért, és ezért a pináért. Persze az is nagy kérdés, hogy "nyalni, vagy nem nyalni,". Mert ha odavan, és nyalna, akkor bizony vállalnia kell az Ódiumot. A Muszájsági Szeretőség ódiumát. Ha meg nem nyal, akkor természetesen a Nemkívánás Rémmacskája karmolássza a fütyijét - és bizony az nem egy jó érzés...

Így gondolkodik Hamletke, miközben ballag. És közben gyűrögeti a sapkáját a kis kezében. Feltegyem, ne tegyem? Ó, te kis buta ifjú, te! Mintha számítana, hogy van-e rajtad sapka, vagy nincsen... A két Valóság két tükre úgyis mindig mást mutat: ha felteszed, az egyik tükörben sapkásként látszol, de a másikban fedetlen fejjel jelensz meg. Ha leveszed?  Az egyik tükörben eltűnik a fejedről, míg a másikban éppen akkor kerül a helyére a tökfödőd. Hiábavalóság efféléken gondolkodni. Vagy úgy is mondhatnánk: hiába: VALÓSÁG.

Mire körbe ér a nagy Négyszögletűben, teljesen össze van zavarodva szegény. Hagyjuk is ott a fenébe, magára. Mert mit is lehetne kezdeni egy olyan tépelődő, mesebeli, ámde túlságosan VALÓSÁGtalan királyfival, akinek se fehér lova, se királysága? Se szamara - ami jó néha ló helyett... Se fele királysága, vagy legalább a felének fele, vagy legalább egy talpalatnyi föld, ami az övé lenne? Nem is beszélve a varázspálcáról. (Hiszen azt a kis mütyürt a lába között még pálcikácskának sem lehet nevezni, ugye...)  És még egy rohadt létrája sincs, amit nekitámaszthatna a Varázstoronynak, hogy felmásszon, és megpróbálja lesmárolni a Világszépe Királykisasszonyt.

Ez a Hamletke, ez veszett egy figura. Mindig csak filozofál, tépelődik, borong és busong. vagy éppen vágyakozik, egyszerre érzelgősen és mocskosan. Vágyik erre, vágyik arra. Most például arra, hogy inkább Jó Mercutio legyen, semmint ostoba, megviccelt királyfi, gyűrött sapkájával a kezében állva magányosan a Négyszögletű Kerek Erdő közepén. Változni, vagy nem változni? - ez is eszébe jut néha. Ahogy annyi minden vagy-vagy kérdés. Főleg azóta van ez így, amióta belenézett az Idebenenézz-barlangba, és ott meglátta az öreg, ősz hajú Hamletkét.

De mind a kettőt látta ám! Azt is, aki a már ronggyá foszlott sapkáját gyűrögeti ráncos, remegő kezében, miközben lehajtott fejjel hallgatja a Kritikus Boszorkány dörgedelmeit, stílusról, érthetőségről... vagy néha csak egyszerűen a "szavakról, amik semmit sem jelentenek..."

És azt az öreg Hamletkét is látta, amelyik örök fiatalos arcán virgonc tekintettel kacsintott rá a nagy, baldachinos királyi ágyból, szeretetteljesen megpihenve egy rövid pillanatra a kielégülten alvó Csodaszép Múzsaasszony márványos, meztelen testén. 

Tenni, vagy nem tenni? Írni, vagy hallgatni? Beszélni, vagy elsomfordálni? Szeretni, vagy feladni? Küzdeni, vagy tudomásul venni? Keménynek, morcos macsónak lenni, vagy kinevettetett önmagunkat is kinevetni? És leginkább, a kibaszott sapkától függetlenül: élni vagy vegetálni?

De van-e választása Hamletkének? És ha van, mit gondoltok, mit fog választani?

Megtudjátok hamarosan, kedves gyerekek. Úgy harminc-negyven év, és folytatódik a mese...