Első ülésem lefőbb tapasztalata a csalódottság. A függő csoport sajnos sokkal jobban hasonlít egy keresztény legényegylet templomon kívüli gyónáspartijára, mintsem felnőtt emberek bátor, őszinte és interaktív összejövetelére.
Semmi bajom a vallással, természetesen. A hittel végképpen semmi, magam is mélyen hívő vagyok. Nem is lehet másképpen élni, ez nyilvánvaló evidencia számomra. Azonban a vallás - mindegy, milyen köntösbe bújtatjuk - legnagyobb veszélye itt is azonnal megmutatkozott.
A "bukócső-szindróma".
Két dolog elviselhetetlen. Az egyik, amikor azt mondjuk: megszabadulunk attól a téves képzettől, hogy sorsunkat mi magunk formálhatjuk, és átadjuk magunkat egy felettünk álló spirituális hatalomnak. Egy nagy faszt, mondja erre Max. Minimum azért, mert éppen a magunk embersége, gyengeségünk felismerése és az ellene való küzdés az élet egyik, ha nem a legfontosabb célja.
Ennél is sokkal fontosabb azonban a másik része a vallási problematikának. Az jelesül, hogy nagy lemondásunk közepette rendszeresen és odaadóan imádkozunk ehhez a felsőbbrendű valakihez-valamihez, hogy jól és helyesen menjenek a dolgaink. És ha így teszünk, minden rendben lesz.
Persze, bazdmeg - mondja erre is Max, még sokkal dühösebben. Nem megtanulunk vezetni, nem fejlesztünk, karbantartunk & szerelünk verseny előtt, nem. Hanem beépítünk egy bukócsövet az autóba, aztán mint egy megszállott, nyomjuk a gázt, ahogy csak bírjuk. és nem gond, ha felborulunk: a bukócső megvéd, és a borulás nem azt bizonyítja, hogy vezetéstechnikailag alkalmatlanok vagyunk, hanem csak annyit: a "felsőbb Ő" valamilyen más irányt akart szabni a haladásunknak.
Na, ettől mindig kiborulok. Most is. Zárom is ezt a posztot, mielőtt bárkit megsértenék nagy fröcsögésemben.

És hogy azért legyen benne valami blogunkba illő is: pina.