Már írtam, hogy milyen szerepe van kettőnk kapcsolatában a dúdolásnak, és különösen az alternatív-underground zenéknek. Most is, ahogy gondolkodom, elmélkedem, filozofálgatok (és közben azért egy kedvencsüteményt is összedobok estére), most is ott hullámzik valami az agyamban. Emberről, érzésről, nehézségről és örömről. Himnusznak is nevezhetnénk, de ez "csak" dúdolás. Ez a zene nekem sötétkék, és fekete és bíborvörös. Gyönyörű - pedig nincsenek benne pasztell színek, finom árnyalatok, nincsenek mozarti harmónialabdacsok, sokkal inkább a századforduló kemény és kegyetlen, mégis előre néző, "akaratos" hangulatát tükrözik. Mellékszál, de fontos lehet: ez a másik kor, amikor Maxnak élnie kellett volna, ha már nem most. Az első persze a XIV.-XV. század, ahol igazán otthonosan mozoghatna egy afféle "humanista fasz", mint aki néha vagyok...

Szóval MOSt ez megy:

"minden olyan régen volt,

minden olyan soká lesz...

mi van?!

MOST mi van?

...

Egyedül.

nem vagy

nem

vagy egyedül

nem-vagy-egyedül..."

Biztonság és félelem. Ez a két érzés határoz meg e pillanatban. Annyira, hogy még a Max-os kanosság is háttérbe tud szorulni, hosszabb-rövidebb időre...