... avagy az undorgrund célba ért!
Ismeretségünk kezdeti pillanati óta dúdolok neki. Alternatívokat, underground-ot, mert egyfelől ezekben a műfajokban tűnt fájdalmasnak a járatlansága, még fontosabb azonban, hogy magam leírására, hangulatom aláfestésére mindig is ezt gondoltam a legjobbnak. Európa Kiadó, URH, A.E.Bizottság, de mindenek felett Kontroll Csoport & Sex-e-PIL. Hangom nincsen, ezt tudom (dobos voltam*, nem nyafka énekes!)
* és dobosnak lenni a legjobb! Bizonyíték rá ez a régi bejegyzés:
külső és (v)iszonyítáS
(literal tribute to Ginger Baker)
Öregszem - vagy csak szégyellem magam, mint egy mocskos vénember? Nem tudom, nem emlékszem. Talán nem akarok emlékezni. Azért lettem-e dobos, mert a Fater műhelyében tudtunk próbálni, és a dob mindig ott van, ahol a próbaterem, és azé a dobverő, akié a dob?
Vagy mert én voltam a legcsúnyább srác, bármilyen zenekarban, bárkivel játszottam? Vagy: is-is?
Tudod, a dobosok mindig rondák, a gitárosok melankolikus szépfiúk, az énekesek angyalarcú vagányok. (és persze van még Gyuri, a tizenhat évesen kopasz, alacsony, de sármos basszgitáros) Mindhalálig rakenroll - és sztereotípiák. Aztán persze a dobosok lesznek a legnagyobb csajozógépek. Oh-la-la! Sőt: "Olé, Olá"!
Vannak pillanatok, amikor megnézem és meghallgatom a Sunshine of your Love-ot, és legszívesebben sírva röhögnék, miközben jár kezem-lábam. Meg az agyam is, hát persze.
Régóta nem doboltam, régóta leszarom, hogy nézek ki. De vannak dolgok, amik örökké tartanak. Nem kísértenek, inkább kísérnek. Egy fénykép, egy régi magnókazetta, egy "és arra emlékszel, mikor az Almássy-téren..." kezdetű mondat, évtizedekkel reszelősebb hangon elmondva.
És igen, Szerelmed napfénye... Úgyhogy nyomjad, nyomjuk, Ginger! Te vagy az isten - a csajok még mindig buknak Rád...
aláfestés élőben...
