Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tisztázni kell bizonyos dolgokat: mi a kiindulás, mi az előtörténet, hol a konfliktus, és mi az áttörés lényege, jelen esetünkben? Nézzük hát, a lehető legracionálisabb módon, objektív-szubjektíven.

Max világéletében egy pinapecér volt, még akkor is, amikor meg sem született. Négy olyan párkapcsolata volt, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy a Nagy Probléma felszínre bukjon, körülbelül úgy, mint egy darab titokban, a víz alatt kinyomott szarhurka emelkedik a felszínre a strandon, mindenki legnagyobb undorára és kínos zavarára.

Feleség, szerető, szerelem és megint csak szerelem. Másfél évtized gyermekem anyjával, egy terhességnyi élés E***-vel, másfél év életem első szerelmével, R***el, és végül a jelen idő, Maxinával. Mindannyian más egyéniségek, más életkorban, más tapasztalatokkal, vérméséklettel, stílussal és indíttatással. És más viszonyrendszerrel is. M***, a volt feleség és E*** nem volt szerelem, a szónak abban az értelmében, ahogyan R*** az volt és Maxina az. Egy dolog azonban közös volt és maradt: az én viszonyom az idegen, új pinákhoz. Hol valóságosan, hol "csak" virtuálisan - ami szinte mindegy is, mint majd láthatjuk.

M*** fiatalon és éretlenül, ráadásul mai szemmel meglehetősen prűd hozzáállással természetesen és zsigerileg érezte úgy, hogy a pornó, vagy éppen a fizikai megcsalás az ő személye elleni támadás, az ő nőiességének és vonzerejének semmibe vétele részemről. Jóval a válásunk után, az akkoriban még rendszeres és finom, de immáron tét nélküli baszásaink egyikén világosodott meg benne, mi is az, amit elveszített ezzel a viselkedéssel, a  kemény farkamon és játékos nyelvemen felül. Igen: jó apa voltam, jó szerető is, általában szórakoztató partner, hibáim ellenére hosszú távon is kibírható. Egy dolog nem ment: hogy hazudjak arról, mire vágyom, mi izgat fel, miről/kiről álmodozom néha. M*** pedig semmilyen más valóságot nem tudott elképzelni azon kívül, ami a jelmondata lett: "Te nem kívánsz engem, csak kényelemből vagy mellettem!"

E*** tudta mindezeket. Tudta, mert neki magának is voltak efféle vágyai, álmai, élményei - és mert a legelejétől fogva beszéltünk erről. Nem tudtam volna elhallgatni, nem szerettem volna lebukottnak, hamisnak érezni magam. Ugyanúgy, ahogyan egyszer sem bírtam azt mondani neki, szerelmes vagyok belé - ha egyszer "csak" szerettem, és "csak" jó volt vele élni, az elsőtől az utolsó pillanatig, a szarságokkal és problémákkal együtt is. Tudomásul vette, mintegy kifogva a szelet a vitorlámból. Maxina úgy fogalmazna talán, hogy belebújt a Balek szerepébe, hogy ne kelljen az Üldözőt játszania. Erről szólt az ő mondata: "Tudom, hogy a világ tele van finom, fiatal és friss puncival, és neked mindet meg kell szerezned. Tégy, ahogyan akarsz, amíg hozzám jössz haza, nem számít!" Ha szerelmes lettem volna belé, a mai napig együtt élnénk, azt hiszem ez nem kétséges.

Ami bizonyos: R*** volt az első szerelmem, és magam döbbentem meg a legjobban magamon, amikor első fizikai találkozásunk után hónapokig nem találtam magamban Max-ot, sehol. Hová lett vajon? R*** tudta. Kész és szomorkás mondatai voltak erre a helyzetre az én Mátkámnak. Kettő a mai napig itt pattog a fejemben. "Ugyan, Sanyi, maradj már! Az egy tizenkilenc éves szűz kislány, akire te gerjedsz, nem én!" és "Tudom, hogy a tavasz el fog venni tőlem... mert neked menned kell, nem tehetsz mást..." Fájt ez akkor, tiltakoztam, vitatkoztam, magyaráztam. Semmi nem segített. Szakítottunk, együttes erővel elbaszva mindent, amit lehetett. És persze nem klasszikus tavaszi elhagyás volt, és persze semmiféle tizenkilenc éves lányka nem szerepelt a történetben, sem akkor, sem később.   

Azt hittem akkor, egyszeri és megismételhetetlen élmény volt a Szerelem, ilyen már nem lesz soha. Maxinának "köszönhetem", hogy észre tudtam venni: az élet ebből a szempontból végtelen, nyitott ajtók állnak előttünk, és csak az marad állva, magában, a semmi közepén, aki szándékosan megvakítja, megsüketíti magát, és durcásan bevonul a sötétzárkájába. Mi nem így tettünk, és meg is leltük a jutalmunkat. A nagy boldogság közepette azonban hajlamos elfelejteni az ember bizonyos dolgokat. Ő az örök sérelmet, a vágy izgalmas tárgya szerepének kábító kísértését, és a bizalom hiányának zöld, mérgezett nyilát. Én pedig a test és a fantázia erejét, amelyet az önértékelési zavarok sohasem hagynak megpihenni.

Az áttörésre pontosan egy év után került sor. Ennyi idő kellet, na nem ahhoz, hogy Maxina végleg, feltételek és kétségek nélkül higgyen és bízzon - éppen csak ahhoz, hogy legalább egyszer (és aztán 24 órán belül megint) beleborzongjon a tudásába annak, amiben korábban csak reménykedhetett. Szerelmesek vagyunk, kívánjuk egymást, amikor van szex, akkor az a szex jó, felemelő, néha frenetikus, néha meghitt, néha állati, néha galambok vagyunk, máskor meg nyulak. És nem számít, hogy mire, kire, kikre és miféle helyzetekre gondolok én közben, vagy gondol ő közben. Nem számít, hogy nem én vagyok a férfi, akinek egyetlen érintésétől elalél. Egy a fontos, a szerelmen kívül: soha, egyetlen alkalommal sem erőltettük meg magunkat, nem használtuk a képzeletünket arra, hogy "helyt álljunk", hogy bizonyítsunk az ágyban, a másiknak. Sem ő, sem én. És senki sem tudhatja, mit hoz a jövő - de egyet mindenki tudhat, érezhet: soha nem is lesz olyan pillanatunk, amikor muszájból, megnyugtatásból kefélünk, lelkünket becsukva, megerőszakolva magunkat a "kapcsolatunkért". Ennél sokkal, de sokkal több vagyunk egymásnak.

Ez az áttörés, az én szemszögenből. Erről akartam szólni. és hogy milyen nehéz mindez, álljon itt egy részlet egy novellámból, amit még Maxina előtt tettem közzé a naplómban. Egy olyan párról szól, akik nem érték el az áttörést - és már nem is fogják, soha. Mert valóban és tényleg kibaszott nehéz...





2010.febr.12
14:38

Te! Tényleg ilyen nehéz

mindig kimondani azt, amit gondolunk? - kérdi tőlem.
Nézem a cipőmet: sáros. Inkább felnézek az égre, az tiszta. Sóhajtanom kell.
- Igen, kurva nehéz. Állandóan gyakorolok, és így sem mindig megy.
- Akkor nincs mit tenni, ugye?
- Nincs. Mi is azok vagyunk, akik megszívtuk.
Fogok egy papír zsebkendőt, letörölgetem a bakancsomat. Közben eszembe jut, hogyan mosolygott nemrég, amikor félbeszakítottam a mondatát, és halkan, hogy a szomszéd asztalnál ülők ne hallják, azt mondtam neki: "Most annyira megbasználak!"

Többet nem szólunk, megyünk a hóesésben, aztán elköszönünk, mosolyogva. Mint két ember, aki tudja, hogy nincs mit tenni.