Figyelem: az alábbi írás - nemcsak nyomokban - önsajnáltató rinyálást tartalmaz. Csak erős idegzetűek, és főleg erős érzékletűek olvassák. De nekik sem kimondottan ajánlott...

Tizennégy hónapja vergődünk, két OKJ-s gyorstalpaló párkapcsolati tanfolyamot sem végzett felnőtt. Az egyik végletesen bizalmatlan, míg a másik még inkább az. Szerelem? Volt, igen. Mármint korábban, mással. És mit szűrtünk le belőle? Maxina nevében nem nyilatkozhatok, talán majd megteszi ő, talán itt, talán négyszemközt, a következő alkalommal. (amit csak remélek, hogy lesz. Ma, holnap, vagy húsz év múlva: az MOST mindegy.) Max annyit tud bizonyosan, hogy egyfelől alkalmatlan, mert sem szavakkal, sem érintéssel, sem racionálisan, sem érzelmei kimutatásával nem képes szeretetet sugározni. Ahogyan szenvedélyt sem. Ez pedig baj. Ami ennél is nagyobb baj, hogy ezzel tisztában is vagyok, ahogyan azzal is: ez kibírhatatlan. Lehetetlen, hogy ember ezt el tudja viselni hosszú távon, akár férfi, akár nő, akár fiatal, akár tapasztalt. Ha ez nem lenne elég, jöjjön a legnagyobb baj. Ami pedig nem más, mint hogy a teljes alkalmatlanság ellenére valahol legmélyebben belül nem tudok mást elképzelni, mint együtt élni azzal, akit szeretek, minden szar és minden jó pillanatot, onnantól kezdve, hogy azt mondja ott legbelül valami, Ez pontosan Az, Ami, Ő pontosan Az, Aki. És ez csak örökre szólhat, választás, alternatíva nincs.

Maxina szerint őrjöngenem, dühöngenem kellene, és nemcsak most, amikor bejelenti, hogy nem bírja, nincs ereje, nincs tovább. Mindig is ezt kellett volna tennem, amikor bántott, megalázott vagy nem értett, nem hitt nekem. Lehet, hogy igaza van. Valahogy mégsem tudok megnyugodni, belenyugodni abba, hogy őrjöngéssel, durvasággal, erőszakkal el lehetne érni azt, amit magam legjobb tudásom szerinti odaadásával nem. Rettenetes érzés. Frusztrálóbb, mint az impotencia, a rejtett homoszexualitástól való félelem és minden létező önértékelési zavar együtt, a köbön.

Ma délután, azután, hogy leírta, "utoljára", hogy nem megy - de még azelőtt, hogy ezt szóban is nyomatékosította volna, valahogyan rátaláltam egy korábbi kézirat töredékére. Papírra írtam, ő pedig több más közül ezt választotta annak idején, hogy begépelje, mint Múzsám és gépírónőm. A történet egy középkorú mérnökről szól, aki valakiből hirtelen senki lesz. Fiatalos, erős, sikeres és élénk férfiből gyámoltalan, tehetetlen, kórházi ágyon vegetáló testű öregember. Aki úgy érzi, fiatal, egészséges és szép felesége szeretete, szerelme nem más, nem több, mint a szánalom vezérelte támasz. Amibe bele lehet, bele kell őrülni! Ahogyan H., a főszereplő bele is őrül. Két érzés között pattog, hol a tehetetlen önsajnálat, hol pedig a férfias szembenézés áll nyerőre. A további események, és a végkifejlet most nem olyan fontosak. Ugyan ki gondolná, hogy H. én vagyok, én is lehetnék? Költői a kérdés.

Amikor írtam, nem ismertem még Maxinát. Amikor ő olvasta, azt hittem, már ismer engem. És talán ezért írta azt a pár sort itt lentebb, amin boldogan könnyeztem meg annak idején, és amibe kapaszkodom most:

(ezt nem is tudom, miért választottam…asszem az érzés amit keltett bennem. meg az utolsó és utolsó előtti pillanat miatt. az nagyon tetszik az elején. és azért is, mert szeretnék veled sok utolsó előtti pillanatot még. ha lehet. ugye lehet?)

Szeretnék válaszolni, és szeretném, ha nem kellene többször is sikertelen öngyilkosságot rendeznem ahhoz, hogy megint és megint válaszoljak. Csak válaszolhassak. Ezért kértem tőle haladékot. Úgy húsz-harminc évet.

Ennyit a rinyálásról. Most pedig megyek, és valamit próbálok tenni.Mutatni. Éreztetni.