Kedvenc blogom (blogunk) minapi bejegyzése és az ott kialakult polémia kapcsán jöjjön egy kis feszültségoldás, Max egyik igen régi, ámde igen ütős történetecskéje.
Védekezés, megfontoltság, kockázat, betegség vs. szerencse, megérzés, zokniban kefélés.
Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mit hogyan kellett volna. Persze tudom, mi a helyes - de sajnos azzal is tisztában vagyok, mennyire szarom le a helyeset, úgy általában.
És a tanulság a szokásos mellet még az is lehetne: ha szerencséd nincsen, mindegy, figyelsz-e, vagy sem. A baj sokszor éppen onnan és úgy jön, ahonnan és ahogyan végképpen nem vártad volna!
(félig privát ps & mentegetőzés: Szerelmem! A beígért két nagyon komoly poszthoz nem volt erőm, ihletem és időm sem, ezért vettem elő egy kész írást a fiókból. És: megszületnek azért ők is majd, kis cizellálás után. És még: Te tudod az igazságot, így azt is, hol van a történetben a hazugság. :-))
Apokalipszis, most!
A férfi, nevezzük Teofilnak (bár az igazi neve Sándor), meglehetősen ramaty állapotba került a pénteki szertartás alkalmával. Péntekenként szokta ugyanis karbantartani a szőrzetét, minden testtájon, hogy készen álljon a lehetséges - és kívánatos! - hétvégi kiruccanásokra. Körszakáll nyírása géppel, majd borotválkozás kézzel, később hónalj, a végén pedig a fanszőrzet, utána fürdés forró vízben, cigarettával és kávéval, majd langyos zuhany: mindez egy jól megkomponált agglegény-rituálé keretében.
A mai nap azonban végzetes felfedezést hozott: ágyékán materializálódott az eddig csak a Doors szövegekből és az elnyűtt "Dr. Kotász: Nemi élet, nemi erkölcs, nemi betegségek" című alapművéből ismerős Zöld Halál. A szemölcs-szerű képződmények természetesen nem voltak zöldek, de Teofil pontosan tudta, hogy ez csak idő kérdése. A 3.sz színes táblától az 5.sz. színes tábláig eljutni alig két hónap.
Azonnal felfüggesztette a borotválkozást, és ahogy volt, mezítelenül, könnyes szemmel és káromkodva lapozgatta a Kisokost. Rendelési idő: H.-P. 7.00-14.00 között, röhögött a szemébe az információ. Életem legszörnyűbb hétvégéje jön - tudatosult a férfiban a felismerés.
II.
Hétfőn már fél ötkor talpon volt, a szokásos teendők rutinja mellé még be kellett iktatni egy plusz tisztálkodást és egy nagyon gondos gatya-választást. És időt kellet hagyni a rendelőig vezető útra. Tavasz volt, de a késő-áprilisi nap már hatkor erőteljesen tűzött, úgy rángatta és tépte a gyenge ködfoszlányokat a patak fölött, mint ahogyan az idősebb és kanos férfiak szaggatják szét a fiatal és kezdő szabolcsi lánykák seggét, miután a megfelelő összeget átadták, amibe "minden belefér". Teofil tisztában volt az efféle düh erejével, rá is kacsintott a napra: Csak így tovább, törd be a kurvát, tudja meg, mit vállalt! Ugyanakkor figyelt a valóságra is. A valóság az, hogy rohadtul süt a nap, tehát lassan és kimérten kell haladni, hogy semmiképpen se izzadjon meg a vizsgálat előtt. Akármi is a baja, Zöld Halál, vagy szifilisz, az a legfontosabb, hogy jó benyomást tegyen az orvosra. Tisztán és üdén, ápoltan kell megjelennie, hogy hitelesen hangozzék az anamnézis. Enyhén feldúlt arckifejezés, csodálkozással vegyes rémület, enyhe tanácstalanság... Gyakorolta menet közben, hozzá a szöveget is. "Nem értem, Doktor Úr! Mindig vigyázok, ami AZT illeti... Talán az uszoda, két hete...?" Igen, ez jó lesz - gondolta - a swinger-klubot uszodaként fogja aposztrofálni, az teljesen ártatlan polgári tevékenység, ráadásul van egyfajta divatos wellness-jellege is. Azért mégis izgult. Ő először van ilyen ügyből kifolyólag orvosnál. Az orvos viszont napjában talán tucatszor is találkozik hasonlóval. Mi van, ha egyszerűen rámosolyog, vagy kacsint, és azt kérdezi: "Nocsak, nocsak! Netalán Ön is ... ...-vel töltötte a múlt hétvégét?!" A kurva életbe. Még egy cigi éppen belefért, aztán megérkezett a Gondozó indokolatlanul vidám épületéhez.
III.
Még több mint tíz perc volt hátra hétig, az ajtó zárva, a páciensek ilyenkor az udvaron várakoznak. Négyen voltak már, mire Teofil megérkezett. Egyikük, egy hatvanas férfi, szinte gyermeki elégedettséggel nézegetett körül, leplezetlen nyugalommal figyelve a többi várakozót. Csodálatos és látványos alibije volt: arca bal felén vöröses-lila, kétforintos nagyságú foltok tucatjai jelezték, hogy gazdájuk a Gondozó első funkcióját készül igénybe venni. Bőr-baj, látjátok?! Nekem aztán semmi közöm hozzátok, külsőre egészséges többiekhez, akik gatyátokban és bugyitokban a paráznaság lángoló keresztjét hordozzátok! Ő természetesen hangosan és jól artikuláltan fogadta Teofil köszönését, a többiek csak mormogtak valamit, és még jobban elhúzódtak egymástól. Ha nem lett volna a Zöld Halál, a férfi még élvezte is volna a helyzetet. Mindenképpen lazának kell maradnia, gondolta, és kidomborítani a rutinját, a magabiztosságát, és... hoppá: rutin! Ez lesz az! Ki az, aki rendszeresen és rutinból jár ilyen helyekre? Hát aki a szakmában dolgozik! Egy pornószínésznek az ilyesmi nem több, mint egy sofőrnek a szemészet, vagy a bányásznak a tüdőgondozó. Igen, ez jó lesz: csak magabiztosan, fütyörészve várni. Sőt, akár az orvossal szembeni taktikán is változtathat egy kicsit. Például a meglepetés marad, de hozzá egy adag felháborodott hitetlenkedés. Tudja, Doktor Úr, általában mindenkinek megvan a papírja, és nem nagyon szokott probléma lenni, de hát előfordul, hogy valaki nem tiszta, ez már csak ilyen meló... Igen, ez jó lesz, gondolta Teofil. És majd a reakciók alapján rögtönöz: ha a dokit érdekli a téma, akkor arrafelé mozdul, ha meg megbotránkozik, akkor jön a bűnbánó önsajnálat. A férfi szinte már vidáman lépett be az előtérbe, amit a nővérke pontban hétkor nyitott meg a betegek előtt. Bent pedig egy újabb kellemes meglepetés várta: kiderült, hogy egyszerre két ajtó mögött is folyik rendelés, az egyikben az ambulancia, a másikban a kontroll. És a várakozók közül hárman is kontrollra jöttek, így az ambulancián Teofil előkelő második helyezett lett. Odaadta a nővérnek a személyi okmányait, kedvesen rámosolygott a nyugdíj előtt álló fáradt segítőre, aztán csak állt, mint akit pofán vertek. Ahogy a nővérke becsukta az addig nyitott ajtót, Teofil elolvashatta a kiírást:
Dr. Demény Zita adj. - Bőrgyógy. főorvos!
IV.
A férfi előtt lévő beteg alig öt percet töltött az ajtó mögött. Ez szinte semmire sem volt elég. Nemhogy nem volt idő új stratégiát kidolgozni, de egyáltalán magát a tényt is percekig tartott befogadni. Teofil úgy érezte magát, mint egyik állandó rémálmában, amikor visszakerül az időben az érettségi idejére, és a történelem szóbeli következik, csupa szigorú és ismeretlen arccal, amit alig ellensúlyoz a drága Zsuzsa néni biztató pillantása. Tételt kell húzni és beszélni - miközben ő az egész elmúlt négy év során egyszer elő nem vette a történelem-könyvet. Se...
Marad az improvizáció, és a bizakodás. Kényes a szituáció, ez vitathatatlan, de semmilyen bőrgyógyász-doktornő nem lehet rosszabb például annál, amikor volta anyósa nyitott be váratlanul, amikor egy egészen új és meglehetősen kényes (ám élvezetes) dologgal próbálkoztak a feleségével éppen. Eltekintve a pillanatnyi zavartól és lekonyulástól, alig három perc múlva már nevetni is tudott a dolgon, és tiszta szívéből káromkodva tudta szidni a apósa vén Zsiguliját, amiért éppen most kellett bemondani az unalmast, alig tíz perccel azután, hogy végre egyedül maradtak a lakásban, és nekiláthattak a két hete tervezett privát-orgiának. Le van szarva, legfeljebb irigykedik a vén picsa, vagy szépen elővezeti a rosszallós cöccögéssel kombinált szöveget a védekezésről és a zabolázatlan nemi élet efféle undorító és veszélyes következményeiről. TB kártyája érvényes, kezelni muszáj - a többi meg lényegtelen. Maximum fél óra, és túl is lesz az egészen. Őtőle aztán nyugodtan cöccöghetnek tovább a vénasszonyok (a Doktornő meg az az öreg Nővérke), miután már elment... Legalább lesz nekik valami örömük is a sok mosdatlan és undorító vénember-farok fogdosása után! Teofil elmosolyodott magában, és egy mélyet lélegezve felállt, amikor nyílt az ajtó. lazán és könnyedén besétált, eleresztett egy erőteljes kezitcsókolom-jóreggelt köszöntést a félig behúzott függönynek, aztán csak állt, és állt. Pontosan úgy, mint akit két percen belül másodszor basztak pofán, lesből és váratlanul. A nővérke elhúzta a függönyt, személyi okmányaival a kezében belépett a rendelő voltaképpeni kezelő-részébe, leült az egymáshoz fordított íróasztalok egyikéhez, maga elé húzta a klaviatúrát, és miközben elkezdte felvinni az adatokat, félvállról odaszólt: Tessék, vetkőzzön le! Ezt persze Teofil nem látta, hallani sem igazán hallotta, mivel másodpercek óta az adjunktusnőt bámulta a másik íróasztal mögött. ha nem lett volna annyira abszurd a helyzet, talán fel is röhög kínjában. Vagy felkiált, valahogy így: "Pornószínész, mi?! Itt van, bazdmeg, tessék: kezdődhet a forgatás!"
V.
Dr. Demény arcán nyoma sem volt a több évtizedes bőr- és nemibeteg-gondozás okozta fásultságnak. Nem is lehetett, hiszen figyelembe véve minden eshetőséget és beleszámítva az egyetemi gyakorlati éveket sem lehetett egy évtizednél több, amit a szakmában töltött. Minimum tíz évvel volt fiatalabb Teofilnál. Köszönés közben egyik kezével a köpenyéhez nyúlt, a férfi erősen reménykedett benne, hogy a nő éppen begombolni készül a legfelső gombot, ám éppen az ellenkezője történt. Iszonyú meleg van itt, Marika - mondta az nő, és lazán kigombolta a második gombot is, bizonyossággá változtatva Teofil sejtését az alatta viselt melltartó mintájáról, anyagáról, és leginkább a benne (alig-alig) rejtőzködő mellek kategóriájáról. Bordó csipke, 75C, talán Intimissimi - kattogott a férfi agya, miközben az övét kioldva már a nadrág cipzárját húzta lefelé. Azok a halmok pedig, amik között a finom aranyláncra függesztett kereszt vergődik, hát azok bizony nem cicik, nem mellek, hanem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy csöcsök. És csöcsökből is tisztán az A/1-es kategória. pontosan az a fajta, amelyet Teofilnak eddigi pályafutása során mindössze egy alkalommal volt lehetősége tenyerébe fogva megmérni, aztán áhítattal megnyalogatni és megmasszírozni. de micsoda különbség volt Anikó többi része és e között a csodalény között! Anikó maga volt a két lábon járó csöcs: arca jelentéktelen, haja kezelhetetlen, segge kicsivel nagyobb, mint kellene, az agya pedig nyilvánvalóan összemérhetetlen egy adjunktusnőével.
VI.
- Mi a panasza? - kérdezte a doktornő, unott arckifejezésnek a leghalványabb jele nélkül, őszintén és segítőkészen nézve Teofil szemébe. A férfi nemcsak azért nézett lefelé, mert vértelenné vált agyában a mi a pénisze? kérdést hallotta kissé gúnyosan visszhangozni, hanem mert tökéletesen érezte, hogy semmilyen vén Marika-nővér nem lehet elég gátló tényező, ha továbbra is a nőre nézve válaszol. Csakis azt mondhatta volna, amit gondol. Ez pedig valahogy így hangzott volna (és Teofil szinte látta, amint szavaira az enyhén fertőtlenítő-illatú rendelőben megáll az Idő, és karba font kézzel, gúnyos mosollyal szemléli az alakuló közbotrányt): Drága Doktornő! Az a panaszom, hogy itt állok közel negyven évesen, mindenféle pöttyökkel a faszomon, és így kell Önnel találkoznom. önnel, akinél gyönyörűbb és kívánatosabb nőt még soha életemben nem közelíthettem meg ekkora távolságra. Arról már nem is beszélve, hogy Ön nemcsak a végletekig izgató, hanem csodálatosan nyílt, értelmes, okos...egyszóval pontosan olyan, akiért a hozzám hasonló Férfiak hajlamosak otthagyni mindent, ami fontos az életben, csak azért a néhány óráért, amit Önnel tölthetnének. Úgy érzem magam most, mint egy kérész, vagy mint egy hím imádkozó-sáska. Elmúlt és eljövendő életem értelmetlenségnek tűnik, összehasonlítva a jelenben rejlő lehetőségekkel. Azzal például, hogy Ön most azonnal és feltűnés nélkül kiküldi Marikát, hogy szerezzen be egy bizonyos leletet a távoli rendelőintézet laborjából, majd kulcsra zárja az ajtót, és felém fordulva leguggol, hogy finom és napbarnított kezei közé vegye a farkamat, miközben kedvesen megkér, hogy a nagy melegre való tekintettel szabadítsam meg önt a köpenyétől. És innentől fogva, kedves Doktornő, a további lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Egy dolog biztos: dolgunk végeztével Ön akár le is haraphatja a péniszemet, hiszen a továbbiakban - kivéve ha férj-feleség leszünk - arra nekem már úgysem lesz szükségem...
VII.
...Teofil megrezzent, valahogy vissza küzdötte magát a valóságba, remélve titkon, hogy az eddigiek csak valamiféle átkozott utólagos álomhoz tartoztak, és a fehér köpenyes alak visszaváltozik azzá, akinek lennie kellene. Egy minimum ötvenöt éves, lompos és unott bőrgyógyásszá, aki úgy tudja igazgatni az ő szegény, meggyötört farkát, ahogyan a hentes igazgatja a szeletelni való húst a tőkén. Érdeklődés nélkül, magában fütyörészve, rutinosan unatkozó arccal. Sajnos a valóság egészen más volt. Amikor újra felemelte a tekintetét, a Nő már nem nézett a szemébe. Feje valamivel magasabban volt így ülve, mint Teofil ágyéka, ezért enyhén előredőlt, a gurulós székkel arasznyit közelebb is jött, amitől a férfi teljes és tökéletes bepillantást nyerhetett a kigombolt köpeny mögé. Édes istenem - motyogta magában, enyhén remegő lábakkal - ez lehetetlen, ez csak álom, nem a valóság! nem hiszem el, hogy az Orvosi Kamara ennyire engedékeny és slampos lenne, ami a munkaruha-viselési szabályokat illeti! Hiszen ez egy feles melltartó: csak alulról támasztja a gyönyör iker-piramisait, a felső részüket teljesen szabadon hagyja! Teofil elveszett, mint a Fekete Bárány a pusztában. Amint meglátta, hogy a csodálatosan világosbarna bimbók a szeme láttára telnek meg vérrel, érezte, hogy ez csak egy leplezhetetlen biológiai reakció a nő részéről, amelyet ő idéz elő. Szorongva lenézett, és a legrosszabb sejtései váltak valóra. A doktornő bal keze egyre nehezebben tudta visszafogni a férfi ágaskodó, enyhén elhajló, kőkemény farkát. iszonyatosan elvörösödött, szemét lehunyta, és teljes erőből próbált koncentrálni. keresgélt az elméjében, míg valahonnan előbányászott egy képet, egy gyermekkorában látott vonatbaleset maradványairól. Egy bakancs, talpával az állomás murváján, benne egy láb maradványával. A kék ruhás rendőr éppen odaér, és egy darab csomagolópapírt terít a cuccra, aztán elfordul és rágyújt, lassan visszaindulva a jó húsz méterrel arrébb, egy nagyobb csomag körül álldogáló többiekhez... Talán sikerülni fog.
VIII.
A doktornő sóhajtott, visszatolatott a székkel, és határozott (bár Teofil szerint elég erőtlen) hangon annyit mondott: "Uszodaszemölcs. Más néven Molluscum contagiosum. Leszedjük, aztán kap kenőcsöt, kenegeti szorgalmasan, és egy hét múlva jön kontrollra. Feküdjön le oda, az ágyra." A férfi mint egy zsák dőlt rá a kezelőágyra, ami tiltakozva nyekkent egyet. A lába lelógott, a térd alatti része enyhén remegett, nem lehetett tudni, hogy az izom terhelése, vagy az erős pszichikai nyomás miatt. Tachikardiája múlóban volt, próbált mélyeket lélegezni, és az öreg nővérkére koncentrálni. Ha ő fogja érzésteleníteni, akkor minden rendben lesz, a botrány elmarad. Érezte, ahogy összegyűlt két izzadságcsepp a kulcscsontjainál, a vállgödrében. Háta mögül matatást hallott, az öregasszony a gyógyszeres szekrényben turkált, miközben az adjunktusnő kezet mosott a csapnál. Mintha egy gyenge dramaturgiájú horror-film sablonos és izgalommentes párbeszédét hallotta volna. "Doktornő, már megint nem pótolták a Lidocaint, ez már a második a héten! Most nézze meg: ennyi van az alján? Hozok újat...ugye ez nem lesz elég? Mutassa csak! De, mostanra elég. Majd én megcsinálom, Marika, addig maga menjen és hozzon másikat. És ha már arra jár, szóljon a Berkesnek, hogy kettőtől négyig nem leszek, hálás lennék, ha fogadni tudná a délutáni betegeimet. Mondja meg, hogy jövő kedden vagy csütörtökön visszacseréljük, ha neki jó úgy..." Az ajtó becsukódott, Teofil pedig úgy feküdt a szűk ágyon, mint egy elkábított marha a billogozásra várva. A doktornő felé fordult, finoman elmosolyodott, aztán felvette a spray-t az asztalról, megrázta, és jobbal elkezdte befújni vele a férfi ágyékát, miközben bal kezével finoman félrehajtotta Teofil időközben tisztességes méretűvé zsugorodott péniszét. Bár a férfi jól tudta, hogy lehunyt szemmel kellene feküdnie, sőt, rohanva kellene elfutnia, a vonatszerencsétlenség színhelyére, mégis képtelen volt levenni a tekintetét a fölé hajló nőről. A csodálatos csöcsök kihívóan remegtek, a két bimbó versenyt kiabált egymással, mint két kisgyerek az árvaházban: Engem! Engem! Engem tessék vinni!. És Teofil érezte, hogy ez az Apokalipszis, most. A doktornő kezén (De hisz ez természetes! Tudhattam volna...!) gumikesztyű volt, sikamlós és hideg gumi, ami azonban még a jeges Lidocainnal együtt sem tudta elnyomni az ujjakból áradó forróságot. Teofil becsukta a szemét, és azt tette, amit hét éves kora óta sohasem: imádkozott.
IX.
Mintha valamilyen feneketlen kútból érkezett volna vissza, hosszú perceket töltve fulladásos ájulásban, úgy bukkant fel a férfi a semmiből. Elájult? Vagy sikerült eltűnnie innen? Felöltözhet. Ugye nem fájt?- hallotta a meleg hangot a mosdó felől. Nem, válaszolta tétován. Elájultam közben? tette hozzá szorongva. Nem egészen, válaszolta az orvosnő, kiszélesedő mosollyal. Van erre egy szakkifejezés, de gondolom maga nem orvos, ugye? Nem, felelte Teofil, nadrágját gombolgatva, kissé riadtan szemlélve az enyhén még véres pöttyöket, amit a szemölcskiszedő kanál hagyott a bőrén. Mondjuk úgy, hogy az agyi vérellátása jelentősen lecsökkent egy időre. Értem, felelte kicsit szégyenkezve a férfi. De ugye nem...? A nő komolyan nézett fel rá az asztal mellől. Nem, dehogy. Viszont jobban oda kellene figyelnie szexuális együttlét közben. Úgy értem a partnereire. És nem is közben, inkább előtte. Érti? Igen, rebegte Teofil, mint egy frissen feloldozott kisfiú a pap bácsinak. Most szerencséje volt. Jövő héten várom, addig ezt váltsa ki, és naponta kétszer, fürdés után kenje be az egész felületet. A férfi elvette a receptet, az okmányait az asztalról, na meg az ambuláns lapot. Nyílt az ajtó, Marika nővér érkezett vissza. Rendben vagyunk, mondta a doktornő. Furcsa volt a hangja, és az is, hogy nem nézett a nővérre. Valami olyan ismerős most, elmélkedett Teofil. Tisztességesen köszönt, a nyitva hagyott ajtóhoz lépett, még egyszer ellenőrizte a sliccét, mielőtt kilépett a váróba. Elköszönt a sorukra váró betegektől (csak egy ragyás arcú vénember köszönt vissza hangosan), aztán az udvaron rágyújtott. És akkor értette meg, mit érzett. Én Én voltam, a Doktornő a volt feleségem, Marika néni meg az anyósom. Rajtakaptak - pedig esküszöm, semmi rosszat nem csináltunk! Megrázta a fejét, aztán felemelt fejjel kilépett az utcára. Uszodaszemölcs, semmiség!, dünnyögte maga elé vidáman. És jövő kedden kontroll! Vigyáznom kell, igen. Igaza van a doktornőnek. Mármint vigyáznom kell, hogy nehogy túl hamar meggyógyuljak! Azzal elindult hazafelé, egyszerre érezve a sebek fizikai és a kezelés másmilyen lüktetését a nadrágjában.
2008 (útközben)
